Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében rávilágít a hatalom természetére: igényére, hogy a történések teljességét ellenőrzése alatt tartsa. Így volt ez a magyar kommunista rendszerrel is, mely 1948 és 1989 között alakváltozásokon ment keresztül: a Rákosi-féle sztálinista totális diktatúrától a kádári felpuhult változatig. Az alapvető hatalomtartó rendszerek változatlanok maradtak, működésük megváltozott.

A Kádár-korszak névadójának karrierje a kemény időszakban kezdődött, és ívelt a rendőrségi vezető poszton keresztül a miniszteri bársonyszékig, miközben tevékeny résztvevője volt a koncepciós pereknek is. Hamarosan azonban a „hóhért is akasztották”: az egykori vallató maga is vallatott lett, sorsa egykori ügynökének, az Államvédelmi Hatóság akkori főnökének, Péter Gábornak és – természetesen – Rákosi Mátyásnak a kezében volt. Szabadulása után hamarosan vezető pozícióba került, az 56-os forradalom idején Nagy Imre kormányában államminiszter, később – Gerő Ernő távozása után – a Magyar Dolgozók Pártjának (az MSZMP elődpártjának) a főtitkára lett. Titokban a Szovjetunióba vitték, ahol átállt a forradalom ellenségeinek táborába – így szuronyok árnyékában lett a forradalmi munkás-paraszt kormány feje.

A kommunista hatalom restaurálása és konszolidálása a titkos rendőrség újjászervezését követelte meg. Sokan az egykori ÁVH-ból kerültek a Belügyminisztérium titkos szolgálatába. Az első időszak kíméletlen, represszív (megtorló) korszak volt, ekkor kerültek hóhérkézre Nagy Imre és társai, valamint még sokan mások. A hatvanas évek elejétől oldódott a rendszer szigora: bár elnyomó jellege mindvégig vitathatatlan volt, jellege változott. Kádár János az illegalitásból, a Horthy-korszak rendőrségi gyakorlatából merített, hozzátette a hatalom éveiben szerzett tapasztalatait – ezek voltak „elhárító” politikájának alapvonásai. A Rákosi-féle „csengőfrász” megszűnt, mert az első titkár álláspontja az volt, hogy az elhárítás munkájának minősége nem a lecsukatott emberek számában mérhető.

Természetesen még mintegy tíz-tizenöt évig zajlottak politikai perek (egyházak tagjai, katonai szolgálatot megtagadók ellen), de a hangsúly az egyházak tekintetében a politikai munkára helyeződött. A vallást magánügynek tartották, de kiemelt foglalkozásoknál nyilvános gyakorlása nem volt kívánatos. A tudományos felvilágosítástól várták a vallás bástyáinak megrendülését, majd ledőlését – történelmileg hosszabb időszakra prognosztizálták. A békepapság intézményével próbáltak gátat vetni az ún. „klerikális reakcióknak”, igyekeztek egyházfegyelmi téren elmarasztaltatni, áthelyeztetni az alárendelt egyházi személyt – a püspökökre bízva a piszkos munkát. Az Állami Egyházügyi Hivatal totálisan ellenőrizte az egyházi hierarchiát. Fontos módszer volt a teológiai szemináriumokba való ügynöki beépülés, vagy a nemzetközi egyházi szervezetek működésének manipulálása. Mind a történelmi, mind pedig a kisegyházak a hatalom szeme előtt voltak.

Az ellenzékinek tartott erők bomlasztására, a tagság és vezetőik közötti ellentétek kiélezésére törekedtek: azt mindenképpen meg akarták gátolni, hogy több ellenséges csoport szövetségre lépjen egymással. Figyelték az egykori pártok tagjait, a volt tőkéseket és földbirtokosokat, a horthysta államhivatalnokokat, katonatiszteket. Vigyázó szemeik az emigrációt sem kerülték el. A rendszerrel szembenállókat társadalmi veszélyességük alapján kategorizálták. A tudomány és a kultúra is szoros pórázon volt, itt is alkalmazták a „három T” elvét (tilt, tűr, támogat).

Lejárató hadjáratok, hamis újságcikkek megjelentetése is jellemezte a „szerv” munkáját. Zsarolással számos személyt szerveztek be ügynöki munkára, velük az ún. tartótisztek létesítettek kapcsolatot. Ily módon nagy adatbázist építettek ki. Titkos akciók, lehallgatások nyomták rá bélyegüket a korszakra, de a börtön helyett most már „csak” állásvesztés, útlevélbevonás járta, vagy hatósági (KÖJÁL és társai) vegzálások, munkahelyi vagy rendőrhatósági elbeszélgetések, hogy csak néhányat említsek a gyakorolt módszerek közül. Természetesen a korbács mellett a kalács politikáját is alkalmazták: lehetett választani a „mézeskalács vagy furkósbot” között. Időközi értekezleteken került sor az „elvégzett munka” értékelésére, s a legfelsőbb vezetőség számára is primátusságot élvezett a probléma.

A feladatok árnyalását egyaránt determinálta a hazai és a nemzetközi környezet alakulása. Bár a vasfüggöny fennmaradt, a nyugati turizmus élénkülése kapunyitogató volt: a hétköznapi ember szembesülhetett a nyugati, illetve keleti életnívó közti óriás különbséggel, és azzal a ténnyel, hogy a nyugati rádióadások, a Szabad Európa és az Amerika Hangja hírei ellentétben voltak a hivatalos állásponttal. Védekezni kellett a kémkedés ellen, a nyugati utazásokat is ellenőrizték, figyelemmel kísérték az új zenei irányzatokat, művészi kezdeményezéseket. Egyfelől gondos cenzúra, másrészt a gőz kiengedése szelepeken keresztül egyaránt a rendszer sajátossága volt.

Mindvégig tabu volt az egypártrendszer megkérdőjelezése, valamint az elcsatolt részen élő magyarok sorsa. A nacionalizmus vörös posztó volt a párt szemében. Botránykőnek minősült a hatalom számára Bauer Sándor önégetése is, temetésének lezajlása csak szűk családi körben történhetett szigorú titkosrendőri kontroll mellett.

A könyv tárgyalja a magyar 68-at, a lengyel válság magyarországi átterjedését, az ellenzéki mozgalmakat, a szamizdat újságírást, az illegális márciusi megemlékezéseket és az ellenzékiek preventív begyűjtését (pl. október 23. előtt).

A nyolcvanas évek a pártállam bomlása jegyében és növekvő gazdasági nehézségek kíséretében zajlottak. A tüntetések estében engedélyezték a romániai falurombolás ellenit és a vízlépcső létesítése ellenit. A korábbi nukleáris fegyvermentes Európáért való tüntetés kényes dolog volt, tekintve, hogy nálunk is tároltak atomfegyvereket. A Vietnámért való tüntetés államilag szervezett volt, de az amerikai követségre való behatolást azért megakadályozták.

A könyv utolsó része a pártelit biztonságát szolgáló intézkedéseket és az estleges mozgósítás forgatókönyvét tartalmazza.

Tabajdi írásának kulcsfogalma a bomlasztás, mely három értelemben is megjelenik a műben: hatalomtechnikai törekvésként, állambiztonsági módszerként, valamint a szöveg szervező erejeként, mely sűrítetten és közérthetően jeleníti meg a kádárizmus jellegzetességeit a belső elhárítás működésében.

Csiszár Antal