77

Hitlerrel viccelni

Jojo Nyuszi – filmkritika

jojo-nyuszi

Kedvenc új-zélandi rendezőnk idén a nácikból csinált viccet, ehhez ott volt neki segítségül Scarlett Johansson és Sam Rockwell is, Taika Waititi pedig magát Hitlert alakította, hogy keserédesen meséljen nekünk olyan lerágott, de mégis fontos témákról, mint az elfogadás és a szeretet.

Taika Waititit alapvetően olyan filmekért imádjuk, mint a Vademberek Hajszája vagy a Hétköznapi vámpírok, de kisebb szerepeket is bevállal, nemcsak a saját filmjeiben, hanem legutóbb például a The Mandalorianban is találkozhattunk vele. Persze Hollywood szele őt is megcsapta, és a Thor: Ragnarök megrendezésével szélesebb körben is ismert lett. Most viszont újra saját stílusában alkotott, ami ráadásul egy Oscart is megért, úgyhogy a Marvel-filmezés után jött a II. világháború egyik legnagyobb traumájának feldolgozása a maga hangvételében.

A Jojo Nyuszi egy erős szatíra, ami játékos humorral meséli el nekünk egy csupaszív, tízéves, náci kisfiú történetét, Jojo-ét, akinek minden vágya, hogy a Hitlerjugend sikeres kiképzése után elkaphasson egy hús-vér zsidót, hőn szeretett Führerének. Jojo-t azonban a táborban baleset éri, aminek következtében otthon kell maradnia, és ekkor fedezi fel a házukban Elsát, a zsidó lányt, akit édesanyja bújtat, aki folyamatosan igyekszik megvédeni kisfiát nemcsak a külső eseményektől, hanem a gyerek eszméitől is, miközben próbálja elviselhetővé tenni a háború mindennapjait. Jojo ezután elhatározza saját, életnagyságú, képzeletbeli barátjával, Hitlerrel, hogy Elsán keresztül feltérképezi az ellenséget, és kideríti, hogy a zsidók mekkora szörnyek, valóban fejjel lefele lógva alszanak-e, mint a denevérek, képesek-e a gondolatolvasásra, és milyen hosszú a kígyónyelvük. A történet a kezdeti abszurd humorból könnyeden vált át drámába, hogy a dolgok valódi súlyát is érezhessük, de alapvetően mégis képes végig nevettetni.

Azt, hogy Hitlerrel lehet viccelni, azt már Chaplintől kezdve Tarantinóig sokan igazolták, csak okosan kell csinálni. Waititi hibátlanul találja meg az egyensúlyt a traumafeldolgozásban azzal, hogy elveszi a múlt borzalmainak erejét a nácik kiröhögésével, de közben végig együttérző marad az áldozatokkal. Nagyon jó íve van annak is, hogy Hitler karaktere egyre szánalmasabbá válik, ahogy látjuk, hogy a fasizmus kezd távozni a kisfiúból. A humor iszonyatosan jól működik, pedig a film alapjául Christine Leunens Cellába zárva című regénye szolgált, ami eredetileg nagyon komor hangvételű, de Waititi ezt ültette át vígjátékba. A rendező amúgy lubickol a diktátor szerepében, Scarlett Johansson profi, és remek kiegészítő karaktereket kaptak Sam Rockwell, Rebel Wilson és Alfie Allen is. A reflektorfény azonban egy pillanatra sem tűnik el a Jojo-t alakító Roman Griffin Davis-ről, akinek ez élete első filmszerepe, és remekül egészítik ki egymást az Elsát alakító Thomasin McKenzie-vel.

A Jojo Nyuszi hangulat elemei, főleg az elején, erősen emlékeztetnek Wes Anderson cuki stílusára, de máshogy közelíti meg az egész felnövéstörténetet. Miközben erősen beszél a gyűlöletpolitika elítéléséről, amellett kellő bájosságot és meghatódottságot képes beletenni a műbe, amiket tényleg nagyon könnyeden lehet ábrázolni gyerekhősökkel, amit a rendező amúgy is preferál. Az egyetlen panasz talán az lehet a filmre, hogy nem volt meg az a csodálatos íve a történetnek, amit Waititi általában olyan jól elkap, mint mondjuk a Vademberek hajszájában. Végig olyan érzése van a nézőnek, mintha azt hinnék, a téma elég, hogy jól kiröhögjük Hitlert, és itt meg is áll egy kicsit a tudomány. Amikor jön a drámai fordulópont, akkor valahogy nem érezni, hogy erre lélekben rendesen felkészített volna a film. Persze a díszlet, a szereplők, a poénok erősen a helyükön vannak, és az is szép gondolat, hogy a rendező ezt a filmet az amúgy zsidó származású édesanyjának, valamint az egyedülálló szülőknek szánta, mert tudja, hogy mennyire nehéz gyereket nevelni, és az mekkora áldozatokkal jár.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.03.25