Talán kevesen tudják, hogy a J. F. Lawton forgatókönyvéből, Garry Marshall rendezésében készült film eredetileg egy sötét dráma lett volna a késő 1980-as, kora 1990-es évek Los Angeles-i osztálytársadalmáról és prostitúciós világáról. A tervek szerint Vivian és Edward között ellentmondásos, kényes témák is szóba jöttek volna, a kokainfüggő lány „kibérlésének” szabályai közé pedig a kábítószer-megvonás is hozzátartozott. A film végén Edward kidobta volna a kocsijából a „prostit”, és elhajt, a lány a kapott pénznek köszönhetően barátnőjével buszra ül, és elmennek Disneylandbe. Laura Ziskin producer azonban mindezeket túl hátrányosnak ítélte meg Vivian karakterének nézői szimpátiája szempontjából, így végül romantikus vígjáték lett a sztoriból. Még a „sötét verzió” tervének időszakában Richard Gere felkereste a legendás német direktort, Werner Herzogot, hogy rendezze meg a filmet, aki azonban udvariasan visszautasította. Az eredeti cím különben 3000 volt (az összeg után, amelyben Vivian és Edward megegyeznek az egy hétig tartó escort szolgálatért), később azonban a főcímdal miatt Pretty Woman-re változtatták.

S ha már a filmzene: a címadó, ikonikus dal Roy Orbison nevéhez fűződik, a Pretty Woman 1964 augusztusában jelent meg, és 3 hétig vezette a Billboard Hot 100 listáját. De van egy másik szám is a filmben, amelyre mindenki emlékszik, a svéd Roxette egyik, később emiatt hatalmas sikerré vált dala. Marie Frideriksson duettpárja, Per Gessle éppen egy konferenciateremben ült Los Angeles-ben, tervezgetve a Look Sharp! albumuk promóciós turnéját, amikor megkeresték, hogy írjon egy számot a filmhez. Ő elutasította időhiányra hivatkozva, de felajánlott egy karácsonyi dalt, ami korábban már megjelent Svédországban It Must Have Been Love (Christmas For The Broken-Hearted) címmel. Ebből egy sort megváltoztattak, hogy ne ünnepi témájú legyen („hard Christmas day” helyett „hard winterʼs day”), Garry Marshallnak pedig annyira megtetszett, hogy újravágta a filmet, hogy a dal tökéletesen illeszkedjen egy dialógus nélküli jelenetsorhoz (amikor Vivian a hét leteltével elhagyja Edwardot).

Akinek el kell mondani, miről szól a film, valószínűleg kizárólag a Z generáció tagjai közé tartozik (vagy még később született, és még majdnem vagy ténylegesen pelenkában tipeg). A negyvenes nagymenő üzletember, Edward Lewis-nak – mivel barátnője telefonon nemet mond, hogy vele tartson egyhetes üzleti útján, és szakít is vele – hirtelen szüksége lesz egy női kísérőre, és miután véletlenül összeakad egy utcalánnyal, felbéreli maga mellé. Vivian Ward 3000 dollárt kap tőle, hogy vele legyen a következő hat napban üzleti vacsorákon, partnertalálkozókon, és amúgy társaságot nyújtson neki, s ahogy lenni szokott, a két teljesen különböző személyiség egyre jobban összecsiszolódik, megtalálják a másikban azt, ami valójában hiányzik belőlük, a lehetőséget, hogy másként tekintsenek az életre, így persze a végén egymásba szeretnek. Klasszikus mesebeli herceg történet a pénz és a siker kulisszáival keretezve, amely közel 500 millió dolláros bevételével 1990 negyedik legjövedelmezőbb filmje volt Amerikában (az egész világon pedig a harmadik).

A cselekmény természetesen nem új, leginkább G. B. Shaw Pygmalionjára hajaz (amely például a My Fair Lady-t is ihlette). A Walt Disney stúdió akkori elnöke, Jeffrey Katzenberg ragaszkodott ahhoz, hogy a filmet modern szerelmi történetnek írják át, szemben az eredeti sötét(ebb) drámával. Egy ilyen jellegű mozi sikerénél azonban a kulcsot mindig a főszereplők jelentik: a Pretty Woman esetében ez is felér egy külön sztorival, ugyanis szó szerint fél Hollywood szóba jött a gazdag üzletember és a fiatal prostituált szerepére. Edward „bőrére” tucatnál is több jól ismert színész pályázott. Eredetileg Burt Reynolds-nak ajánlották fel, de ő nemet mondott (később egy showműsorban megjegyezte, hogy miután látta a filmet és benne Julia Roberts-szel az intim jeleneteket, úgy érezte, óriási hibát követett el). Al Pacino a Juliával közös próbajelenet után adott elutasítást, Christopher Reeve esete pedig elég vicces: mivel Julia éppen nem ért rá eljönni a meghallgatásra, a casting director olvasta fel helyette Vivian szövegét, de annyira pocsék módon, hogy Reeve iszonyatos dühbe gurult, széttépte a kezében tartott lapokat, és kiviharzott a teremből. Aztán olyan nevek merültek még fel Edward szerepére, mint John Travolta, Albert Brooks, Sylvester Stallone, Dennis Quaid, Harrison Ford, Christopher Lambert, Daniel Day-Lewis, Kevin Kline, sőt még színes bőrű jelöltek is szóba jöttek, mint Danny Glover vagy Denzel Washington.

Vivian szerepére Julia Roberts messze nem az első választás volt, a Disney kimondottan nem akarta őt, inkább Meg Ryant preferálta Garry Marshall rendezővel egyetértésben. De rengeteg A-listás színésznő állt sorba vagy merült fel lehetőségként. Az első felkértek között szerepelt például Karen Allen és Mary Steenburgen, aztán csak jöttek és jöttek a sztárok. Molly Ringwaldnak nem tetszett, hogy prostituáltat kell alakítania; Sandra Bullock is visszadobta; Brooke Shields-et maga Marshall tanácsolta el, mert a fiatal színésznő inkább egy érettebb nőt akart alakítani (később elismerte, hogy ez volt élete legrosszabb döntése); Drew Barrymore, Winona Ryder és Jennifer Connelly azért nem feleltek meg, mert a rendező túl fiatalnak találta őket; Diane Lane-nél az utolsó pillanatban jött közbe másik film; Jodie Fostert nagyon érdekelte a szerep, de hiába; Michelle Pfeiffernek nem tetszett a forgatókönyv tónusa; Daryl Hannah-nak pedig az nem, hogy túlzottan lealacsonyítja a nőket; Valeria Golino az első kiszemeltek között volt (és egyben finalista is Roberts-szel), bár nála meg az akcentusától tartottak; de járt a meghallgatáson Uma Thurman, Jennifer Jason Leigh és Kristin Davis; Sarah Jessica Parkernek nem tetszett a szerep, hiába ajánlgatták, és aztán még Joan Cusack is felmerült.

S miután minden szóba jöhető jelölt kihátrált Vivian szerepből, végül jött egy 21 éves ifjú hölgy, a majdnem teljesen ismeretlen Julia Roberts (háta mögött csupán a Mystic Pizzával és az Acélmagnóliákkal), és nemcsak bombasztikus sikerre vitte a Pretty Womant, de a film egyúttal „megszülte” minden idők egyik leghíresebb színésznőjét is. Hoppá, Edwardra a végső választásról még nem is beszéltünk! Nos, az úgy volt, hogy az akkor 40 éves Richard Gere és Julia között már az első találkozás után nyilvánvaló volt, hogy iszonyatosan jól működik a kémia. Ennek ellenére Gere nem akarta elvállalni a szerepet. Már a kezében volt a telefon, hogy visszautasítsa a felkérést, amikor Julia egy post-it jegyzetlapot csúsztatott oda neki. Ez állt rajta: „Légyszí, mondj igent!”. A többit pedig immár 30 éve ismerjük...

A forgatás nem volt sem időben, sem térben feszített tempójú, mivel elég nagy költségvetés, 14 millió dollár állt a rendelkezésre, lehetővé téve a különböző külső helyszíneken történő felvételeket. A legtöbb jelenetet Los Angeles-ben, különösen Beverly Hills-ben rögzítették, valamint a Walt Disney burbanki stúdiójában. Azonban az elején rögtön egy probléma adódott: ahhoz a jelenethez, amikor Edward elhajt a partijáról a sportautóval (amellyel aztán „felszedi” Viviant), sem a Ferrari, sem pedig a Porsche nem akart hozzájárulni, mondván, rossz fényt vet rájuk egy prosti, így végül a a brit Lotus bocsátott rendelkezésre egy 1989-es Espritet. (Úgy látszik, a két nevezett autómárka marketingesei nem voltak tisztában teljesen a reklám fogalmával…)

Ami miatt még remekül működik a film, a két főszereplő közötti temperamentumbeli különbség. Richard Gere elég vehemensen esett neki Edward szerepének, mire Garry Marshall rendező félrehívta: „Nem, nem, nem, Richard! Ebben a filmben az egyikőtök rendkívül eleven, a másik azonban pont ellenkezőleg. Talál ki, melyik vagy te!”. Így is lett, míg Julia Roberts a karakter korához és jelleméhez idomulva szálldos, mint egy pillangó, Edward megfontolt, mérlegelő, néha teljesen tétova attitűddel biztosítja a kettejük közötti dinamikát. Rengeteg olyan jelenet van a Pretty Womanben, amelyet a rajongók kockáról kockára képesek felidézni, én csak egyet emelek ki most: bizonyára a többség emlékszik arra, amikor Edward a méregdrága nyakéket tartalmazó nyitott tokot odaemeli Vivian elé, aki belenyúl, mire a férfi rácsapja az ujjaira a doboztetőt, a lány pedig hatalmas nevetésben tör ki. Nos, az egy spontán ötlet volt Gere (és Marshall) részéről, Julia reakciója pedig éppen ezért olyan természetes, amennyire csak lehet – mindez úgy megtetszett a stábnak, hogy végül benne is hagyták a filmben. A kettejük közötti kézzelfogható „kémiára” amúgy majdʼ 10 évvel később is szükség volt, az 1999-es, szintén Marshall rendezte Oltári nőben.

Szóval már három évtizede, hogy a filmtörténet egyik legemlékezetesebb szerelmes alkotása megkezdte hódító útját a mozikban; ha valaki úgy érzi, kezd megkopni benne az élmény, itt az idő újra megnézni. Hiszen ne feledjük: „Mindenki ide hozza az álmait, mert ez itt Hollywood, az álmok országa. Egyik álom valóra válik, a másik nem. De csak álmodozzatok, mert álmodni jó!”

Szilvási Krisztián

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 2. kép; 3. kép.