Adrian Tchaikovsky-ban pedig bíznom kellett volna gyakorlatilag vakon, az első rész, Az idő gyermekei (Fumax, 2017) után már húztam is be a további elérhető könyveit: a Hadállat a harci robot témát emeli drámai szintre, a Pókfény pedig a fantasy receptúrát frissíti fel, főleg karakter- és konfliktusábrázolás terén, de a mostanában több szerző által egyébként is újragondolt jó-rossz toposzát ugyancsak tovább árnyalja benne.

Adrian ezenfelül minden művében nagy hangsúlyt helyez a „mi kutyánk kölyke – eléggé idegen” (hasonlóság-másság) ellentétpárra, de rengeteg egyéb fókuszpontot is érint az összemberi kultúrából, egyaránt pásztázza az alapokat, a változást és a továbbélés lehetőségét. Három fő előnnyel indul legtöbb írótársához képest (mondom ezt úgy, hogy tán sosem volt még ennyire erős, naprakész és irodalmi erényektől duzzadó általában véve is a szélesen vett sci-fi, mint manapság), rendkívül művelt, felettébb okos, és remekül ír. A műveltséget persze össze lehetne keverni a sok kutatással, utánajárással és a műre való konkrét felkészüléssel, de nem keverjük, mert Adrian úgy szövi tele könyveit utalásokkal, hasonlatokkal és kiszólásokkal, ami csak mélyreható műveltséggel lehetséges, és természetesen még szintetizáló képesség is társul hozzá. Ebben Az idő gyermekei főleg élen jár, mert a nagy ívű, epikus történet az egész emberiség sorsára reflektál több irányból, szinte semmit ki nem hagyva; a vallást sem természetesen, kulturális építőelemként több rétegű hivatkozássá hangsúlyozódik, miközben főbb vonatkozásaiban egyértelműen hard sci-firől van szó. Okossága pedig már inkább intelligencia, azaz élő módon nyit újabb és újabb vonalakat a történetben, gondolatai nem egyszerűen csak meglepők, mert nem a fordulatok ténye az érdekes, hanem szerves életképességük, és folytonosan megújuló távlataik. Írói erényeinek csúcsa pedig az irodalmi szint mellett nem csak olvasmányossága és érdekfeszítő megoldásai, de felettébb képben van a lelki folyamatokat illetően is a hétköznapi rugóktól a megújulási küzdelmekig, a gyilkos félelmektől és a vágyaktól az életösztön meg-megújuló feltámadásáig. Karakterei bár szélsőséges helyzetekben találják magukat és a mélyűrben kalandoznak, valójában átlagemberek, akik a nem hétköznapi helyzetekben hétköznapi módokon állnak helyt vagy buknak el, mint bárki közülünk – azaz bátran kimondhatjuk a divatjamúlt konklúziót: valódi hétköznapi hősök.

Pár szót ejtsünk persze a történetről is: az emberiség a Földön a bukás szélén áll, széthúzás, háborúk, frakciók, a hagyománytisztelők és a tudósok törekvései csapnak össze, de erről nem tudunk meg többet, mint amit leírtam, nem is érdekes, a lényeg a továbbhaladók kalandja. Terraformálók utaznak űrhajókon, gigászi távlatokat bejárva, és lakhatóvá tehető világok után kutatva, miközben évszázadokat alszanak át, időnként felébredve, ha egy-egy felmerülő probléma megkívánja, majd megérkezve egy alkalmasnak tetsző rendszerbe. El is kezdik a munkát, de velük is megtörténik, ami a hátrahagyott emberiséggel, minden szándékot, konfliktust újrajátszanak kicsiben, ami persze így már pont olyan súlyú, mint bolygóméretben. Aztán új világok fejlődnek ki, egészen másként és más lényekből kiinduló evolúció mentén, mint az alapszándék, ami új lehetőséget ad a megszokott kommunikációs stratégiák újraszövéséhez. És ez az író legfőbb vívmánya is, hogy a másság, az idegenség és a vele való találkozás és kapcsolatteremtés egészen új szinteken és körülmények közt van vizsgálva és feloldásig elvezetve. Gyakran azt gondoljuk, hogy megoldhatatlan a zöldágra vergődés már a mi hétköznapi életkörülményeink közepette is, akkor képzeljük el azt, mit csinálnánk, ha meg kellene, hogy osszuk a bolygót egy nem emlősből, hanem valami más fajból hozzánk hasonló értelmi képességekig fejlődött lények civilizációjával? Ez így leírva hangozzon akárhogyan is, Adrian simán megoldja, hogy sem filozófiai terepre rángatott unalomba ne fulladjon, sem lejárt lemez ne váljék belőle holmi másság-frázisgyűjteményként, ezek helyett izgalmas, sokrétű, ezer irányba mutató továbbgondolási utat teremtő regényt hozott össze, ami egyszerre ötvözi a sci-fik sok évtizedes legjobb hagyományait, másrészt új gondolatokat és megoldásokat mutat fel. (Amiket persze a hagyományos minőségjelzőkkel le lehet írni, és remélhetőleg majd meg is teszik az olvasók maguknak.)

A szintén a kiadónál pár hónapja megjelent folytatás, A pusztulás gyermekei a címével ellentétben további életlehetőségeket és megoldásokat kínál – és persze számos éles konfliktushelyzetet. Itt egy másik expedícióba csatlakozunk be, a korábbi részben megismert szereplők és világok sorsa összefonódik az újabbakkal, miközben hatalmas időbeli és térbeli távlatok kapcsolódnak össze. A korábban felfestett társulási problémák tovább fokozódnak (mert ott valójában több volt a hasonlóság, és bár a tolmácsolás a kétféle kultúra és nyelv között jóval meghaladta a szavak átfordításának problémakörét), így már további szakadékok nyílnak: ami az embernél inkább racionális sík, az az itt felfejlődött lényeknél teljes mértékben érzelmi alapú és kifelé percenként átalakuló színekben nyilvánul meg, folytonosan új helyzetek elé állítva saját magukat éppúgy, mint a stabilabb világállapotokhoz szokott embereket. És ez még csak az egyik fele a problémakörnek, mert az itt élő civilizáció a korábbi terraformálás eredménye, ami földi eredetű, de lakik még ebben a rendszerben egy ettől is eltérő, emberi beavatkozás nélkül helyben kifejlődött értelmes életforma is, ami lehetőséget lát az ideérkezett lényekben a kozmikus továbblépésre. És abban nincs sok köszönet. Aztán persze még, ha ez nem lenne elég egy történethez, egyéb karakterszintek és az emberiség jelenére való reflektálás is sok szállal fonódik a mű nagy egészébe, a virtuális élettől az ember és a gép összekapcsolódásának következményéig, az alapoktól való elszakadás dilemmájától egy várható fejlődési tetőpontig: miként lesz az emberből Ember.

Bevallom, még a korábbi remek első kötet és ennek a talán még erősebb második résznek az olvasása közben is tartottam attól egy kicsit, hogy gyakorlatilag lehetetlen lesz ezt a gigászi távlatokat és konfliktusokat teremtő művet igazán jól, vagy legalább kielégítően lezárni. De mégis összejött. Mert bár a gondolati/logikai jellege is adja magát, így ez az olvasata is helyes, ám a sima racionalitás, a matematikai leképeződés már valószínűleg csődöt mondana ebben a helyzetben. Nincs mit tenni, hogy Emberek legyünk végre, újra és talán minden másnál erősebb hányadosként be kell, hogy emeljük a képletbe a szellemi/lelki bátorság faktorát, azaz mernünk kell megértő, átérző és jóval kevésbé önző lényként élni az univerzumban. A két könyv együtt ezerkettőszáz oldalnyi ráérős kifejtés és kibontakoztatás, Adrian nem szólista a sci-fi zsáner nagy bigband-jében, sokkal inkább a türelmes ritmusszekció. Akkor is tartja a tempót, amikor egy felvonás éppenséggel besűrűsödik; az akciódús részeknél az olvasó siettetve falná a jeleneteket, ő viszont ugyanúgy mindent leír és kimond, vagy éppenséggel nézőpontot vált. Nagy mágus.

Beleolvasók:
első kötet
második kötet

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu