83

Michael Hjorth – Hans Rosenfeldt: Ingovány

Szilvási Krisztián könyvkritikája

michael-hjorth-es-hans-rosenfeldt-ingovany

Egyre népszerűbb az irodalom területét is érintő interdiszciplináris divat, amikor különböző (és remélhetőleg nem egymástól távolian idegen) tudományterületek – jobb esetben szakértői, rosszabb esetben csak képviselői – átmerészkednek egymáshoz. Az utóbbi évtizedekben rengetegen próbálkoztak meg (szép)írással a média területéről: a bátortalanabbak csupán életrajzokkal, pletykás-leleplezős bulvárkötetekkel, de egyre többen és egyre sűrűbben fikciós regényekkel.

A színvonal változó, épp ezért sűrűn adódik a kérdés: miért gondolja azt mindenki, hogy tud írni? Szerencsére ezúttal tényleg egy olyan könyvbe futottam bele, amely ezt a kétkedést az első oldalaktól kezdve elhallgattatja, s egy létező és mostanában elképesztően népszerű zsáner jegyeit lovagolja meg (ő)szinte(n) tökéletes módon. Az Ingovány című krimi megírására ráadásul két, nem 100%-ig szakmabeli svéd úriember állt össze csapattá, hogy folytassák a műfaj hagyományait.

Michael Hjorth 1963-ban született, producer, rendező és forgatókönyvíró, ő írta például a Henning Mankell regények megfilmesítéseihez a szkripteket, míg Hans Rosenfeldt egy évvel fiatalabb nála, szintén forgatókönyvíró, valamint ismert rádiós és tévés műsorvezető. Az Ingovány az első közös szerzeményük, egy sorozat első kötete (eddig 6 résszel), amelyben rendre a családját elvesztett kriminálpszichológus karakterét, Sebastian Bergman-t állítják a középpontba. Az Ingovány története nagyon szimplán, letisztultan indít: van egy gyilkos (ismeretlen kilétű férfi) és van egy áldozat (16 éves fiú). Roger Eriksson holttestére egy csapat diák talál rá a városszéli erdő sáros-ingoványos területén: a fiú testét számtalan késszúrás roncsolta széjjel, valamint hiányzik a szívének egy jókora darabja is. Bosszú? Rituális gyilkosság? Véletlen? Mivel a Vasterasi rendőrség vezetője úgy érzi, túlnő rajtuk az eset, értesíti a Svéd Királyi Nyomozóhatóság Gyilkossági Ügyosztályát, akik rögtön a helyszínre sietnek.

Torkel Höglund és maroknyi csapata megkérdőjelezhetetlen profizmust visz a nyomozásba, és csakhamar kiegészülnek az egykori neves, ám magánéleti tragédiája miatt mára teljesen összeférhetetlenné vált kriminálpszichológussal, Sebastian Bergmannal. A nyomok Roger új iskolájába vezetnek, ám az ügy korántsem egyértelmű: meglepő mellékszálak irányítják a nyomozókat új és sokszor hamis utakra, hogy aztán végül egészen meglepő végkifejletbe torkollván derüljön fény Roger gyilkosának kilétére. Hjorth és Rosenfeldt mintha csak tanfolyamon sajátították volna el a skandináv krimik típusjegyeit: ahogyan az ebben a műfajban megszokott, az Ingovány sem primer csak a gyilkosság(ok)ról szól. Sőt. A bűntény a katalizátor, a téma, amelynek apropóján képet kaphatunk a színhely (vagy helyszín) emberi kapcsolatairól, az életszínvonalról, a szociális viszonyokról, a gazdasági-társadalmi paraméterekről, egészen az egyéni sorsokig. Höglund felügyelő és csapata csupán a mérleg egyik nyelve, Bergman vagy mondjuk a helyi rendőrség sok tekintetben korlátozott nyomozója, Haraldsson a regény dinamikáját biztosító impulzusokat adnak a történetnek, és színekben is sokrétűvé teszik a látszatra homogént.

Az Ingovány remekül építkezik. Minden mozzanata tisztán érthető, lineáris időben és haladási irányban, de cseppet sem unalmas, hiszen a lassú, majdhogynem szájbarágós történetvezetés hihetetlenül kontúros személy-, eset- és környezetleírással válik hitelesen elképzelhetővé. Minden aspektusnak indoklást ad a főszereplők magánéletében való elmélyülés, így a gyilkosság(ok) mellett emberi feszültségek és tragédiák sora teszi átélhetően realisztikussá a nyomozás közvetlen és közvetett folyamatát. Sebastian Bergman figurája megosztó karakterjegyei mellett mindenképpen a fő azonosulási lehetőséget jelenti az olvasó számára, jelentőségteljes fellépése atmoszferikusan nyom hol kiábrándult, hol lelkes, hol arrogáns, hol pedig együtt érző légkört a lapok közé. Hjorth és Rosenfeldt tudják, (a)mit csinálnak. Bár kettejük összmunkájára minden tekintetben a kiforrott egység jellemző (és ez a legnagyobb pozitívum, amely két írói összedolgozásnál elérhető), a stílusa tekintetében nem ad (de nem is adhat) egyedülállót. Összességében örömmel mondható el, hogy az Ingovány remekül illeszkedik a skandináv krimivonulatba élő szereplőkkel, kontúros történetvezetéssel, átélhető drámaisággal.

Szilvási Krisztián

2020.03.07