Jackson regénye jól illeszkedik ebbe a koncepcióba. Ugyan a fiatal írónő egy meglehetősen érdekes társadalmi réteget ábrázol a regényében, de nem üt meg kritikus hangot, nem bírál, pusztán csendben szemlél. A feszültséget a szereplők személyes, lelki vívódása adja; a cselekmény magával ragadó; az Ezüstút a letehetetlen krimik kategóriájába tartozik.

A regény főszereplője Lelle, egy egyedülálló férfi, aki a harmadik éve azzal tölti a nyarat, hogy az Ezüstútnak nevezett 95-ös útat járja, azt remélve, hogy rábukkan a lányára, vagy legalább egy nyomra, ami közelebb viszi őt az igazsághoz. Lelle 17 éves lányának a 95-ös úton veszett nyoma, az egyik buszmegállóból. A rendőrség nem talál semmilyen nyomot, holttest nem került elő – és amíg Lelle biztosat nem tud, remél. Ráment a házassága, problémája van a helyi zsarukkal (hiszen folyton semmittevéssel vádolja őket, öntörvényűen megfigyel, szinte már zaklat számára gyanús alakokat), nyaranta állandóan fáradt, mert minden éjszakát azzal tölt, hogy megszállottan keresi Linát.

A történet két szálon bonyolódik, a másik ágon egy fiatal, tizenéves lány, Meja a főszereplő, aki részeges, munkanélküli, csapongó életet élő anyjával épp most költözött északra, ugyanarra a környékre. Meja anyja az interneten ismerkedett meg egy idősebb férfival, hozzá költözött a lányával. Mejának egyáltalán nincs ínyére az újabb áttelepedés és az új pasas az életükben, ráadásul a félreeső, néptelen, erdők borította vidéket is barátságtalannak, szinte már ijesztőnek találja. Megismerkedik viszont három fivérrel, akik között jobban érzi magát. A fiúk egy közeli tanyán élnek a szüleikkel, és teljesen önellátó életmódot folytatnak: nem használnak elektronikus eszközöket, nem vásárolnak senkitől, a gyerekek nem járnak iskolába, rengeteget dolgoznak, mindent maguknak teremtenek elő. Meja a három fiú közül Carl-Johannal köt szorosabb barátságot, és hamarosan odaköltözik a család tanyájára.

Ennél többet a regény cselekményéről képtelen vagyok spoilermentesen elárulni. Lelle keres, kutat, egyre inkább az őrület határára sodródik; Meja pedig azokkal az érzésekkel küzd, amelyekkel minden tizenéves, megfűszerezve egy sor olyan elemmel, mint: részeges, jövőkép nélküli anya; furcsa, az erdőben dolgozó újdonsült mostohaapa; teljesen új, idegen és barátságtalan közeg; egy fiú, akibe akár bele is szerethetne, de a családja legalább olyan furcsa, mint az új mostohaapa. Stina Jackson a két szálat sűrűn váltogatva meséli el a történetet, és már az elejétől érezni, hogy a két főszereplő, Meja és Lelle útjai egy adott ponton majd keresztezik egymást. Egy adott pillanattól kezdve azt is sejteni lehet, hogy milyen apropó adja majd útjaik kereszteződését, de mindvégig egyféle homályban marad a mikor és a hogyan, illetve a miért.

Stina Jackson nagyon jól adagolja a feszültséget. Az elején még csak semleges olvasóként figyeltem Lelle tipródását, aki a hosszú nyári éjszakai portyázások alatt ismét rászokott a cigarettára, és néha azt képzeli, hogy az eltűnt lánya ott ül az utasülésen, és hozzá beszél. Idővel azonban valahogy a bőröm alá kúszott valami megmagyarázhatatlan ingerültség, mintha Lelléről átszállt volna rám, és sorban mindenkit gyanúsnak találtam. Egy adott ponton magát Lellét is. Mivel a szerző csak Lelle, illetve Meja szemszögéből láttatja az eseményeket (és például nincs egy harmadik kitekintő mondjuk a rendőrség munkájára), így tényleg csak annyit tudunk, mint Lelle (és Meja). Az pedig bizony elég kevés, a rejtélyről a fátylat a szerző csak az utolsó oldalakon rántja le.

A hagyományos skandináv krimikkel ellentétben itt nem a hó, a fagy, a sötétség és a hideg dominál, hanem az éjszakai fényesség. Nyár van, fent északon járunk, és a skandináv éjjeleket beragyogja a napsütés. Az ember azt hinné, hogy ilyen közegbe nem lehet nyomasztó krimit varázsolni, de Stina Jackson képes rá. A cselekmény helyszíne félreeső, erdők borította vidék, szűkszavú, visszahúzódó emberekkel. A mellékszereplőkről keveset árul el a szerző, éppen csak annyit, amennyi elég ahhoz, hogy bizonyos mértékig gyanúba keverje, vagy legalábbis elérje, hogy bizalmatlanok legyünk velük szemben. A főszereplők mélységi ábrázolást is kapnak, Meja kamaszos félelmei és Lelle lelki gyötrődései nagyon életszerűek.

Az Ezüstút 2018-ban elnyerte a Svéd Krimiakadémia legjobb kriminek járó díját, 2019-ben pedig a rangos Üvegkulcs-díjat is. Utóbbit korábban olyan szerzők kapták meg, mint Henning Mankell, Jo Nesbø, Arnaldur Indriðason, Stieg Larsson vagy Jussi Adler-Olsen. A regényt eddig 29 nyelvre fordították le, Svédországban a megfilmesítési jogai is elkeltek.

Stina Jackson (fotó: Stefan Tell)

Stina Jackson 1983-ban született az észak-svédországi Skellefteå-ben, éppen abban a városban, ahol a 95-ös út kezdődik, és észak-nyugat irányban egészen a norvég határig húzódik. Az írónő 2006-ban költözött Denverbe, ahol az első regényét írta. Jelenleg is a coloradói városban él a férjével. 2020-ra várható a második regénye.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com