109

Újabb elszalasztott lehetőség

Five Finger Death Punch: F8 – zenekritika

five-finger-death-punch-f8

A Five Finger Death Punch új lemezének megjelenése előtt a zenekar eljutott Magyarországra, most először. A közvélekedés szerint a koncert igazi népünnepély volt, ami nagy részben Zoltan Bathory alapító gitáros személyének köszönhető, aki több mint két évtizede nem is járt az országban, pedig a kilencvenes évek közepén, akkor még Garamszegi Zoltán néven innen vándorolt ki az USA-ba, hogy szerencsét próbáljon.

Az említett budapesti koncert látogatottsága nem kicsit meglepő, hiszen semmi sem utalt arra, hogy az FFDP-nek itthon ekkora közönsége lenne. A jelenség jól mutatja, hogy mennyire megváltoztak a zenefogyasztási szokások, és mennyire nem lehet felmérni, hogy egy zenekar mekkora névnek is számít bárhol a világon. Vagyis egyféleképpen, a koncertek látogatottsága alapján. Megannyi téma, ami akár külön cikket érdemelne, és még közben az új lemezről is kéne szót ejteni.

Bathory „hazaérkezését” elragadtatva ünnepelték rengetegen, pedig ennek a sztorinak azért van egy nagyon érdekes momentuma. Mégpedig az, hogy a gitáros gyakorlatilag elvágta magát Magyarországtól, aminek nyilván magánéleti okai is vannak. Volt már, hogy erről kérdezték, akkor ő úgy válaszolt, hogy a családja nem hitt benne, és neki muszáj volt a nulláról elkezdenie mindent, amihez nem akart csomagot cipelni, így is elég volt kitartania a céljai mellett. Akkor nem kérdezték ugyan erről, de ebbe a csomagba azért gyaníthatóan Magyarország is beletartozott. Bathory a céljai elérése érdekében elvágott minden köldökzsinórt, és tűzön-vízen át harcolt a sikeréért, amit el is ért. Azt már mindenki eldöntheti maga, hogy a céltudatosságnak ez a könyörtelen foka számára szimpatikus-e, de az is biztos, hogy a családi háttérrel kapcsolatban még akkor sem lenne jogunk pálcát törni a gitáros fölött, ha ismernénk a teljes képet. Mindenesetre mindennek tudatában magyar népi hősként ünnepelni nem mindenki tudja, így én sem. Ezzel együtt nagyon nagyra becsülöm, amit elért, az a teljesítmény, az a koncentráltság, az a kitartás, amivel ide eljutott, irigylésre méltó, de ő ezt amerikaiként érte el, oda akar tartozni, ide nem, és ezzel semmi baj nincs, csak nekünk, magyaroknak ez nem kéne, hogy annyira jólessen. Szóval van egy inkább amerikai, de magyar származású, valódi sztár, aki nagyon más ligában játszik, mint itthon bármelyik zenész vagy zenekar, és egyre feljebb lépdel a létrán. Az egyik lépcsőfok a most megjelent F8 album.

Előszedtem a zenekar első albumát, hogy lássam a teljes karriert, miközben amúgy az American Capitalist óta minden albumukat megjelenéskor meghallgattam. Azért volt erre szükség, mert a második, War Is the Answer óta Kevin Churkóval dolgoznak, akinek a munkáit egyszerűen képtelen vagyok hosszú távon hallgatni, és az FFDP-ből is gyakorlatilag egy gyári sorozatterméket csinált. Ami ugyan nem ide tartozik, de a producer a különböző hangulatú, stílusú zenéket is képes ugyanolyanra formázni, így szólhat egészen pontosan ugyanúgy egy In This Moment-album, mint egy Ozzy vagy egy FFDP. A The Way Of The First dalaiban bődületes potenciál rejlett, és ez nagyban köszönhető a hangzásnak is. Persze lehet azon rugózni, hogy túlzottan elöl van a dob, meg a gitár kicsit „kilencvenesévekesen” szól, de élet van a cuccban, tele van ötlettel és valódi karakterrel, amiben van heavy metal, thrash, hardcore, skandináv death, rap, csak még a dalok nem annyira jók. Nem mondom, hogy nem egyenes következménye annak a lemeznek az F8, de ha a zenekar végre kilépne a komfortzónájából, és másra bízná a produceri munkát (mint pl. Ozzy tette ezt most, és úgy általában máskor a karrierjében) akkor az új dalok is egészen másképpen mutatnának.

Ehelyett most is úgy kopog a dob, mintha egy számítógépes programmal rakták volna össze. A cinek hangzása különösen tragikus, egyszerűen nem értem, hogy mi szükség van erre a mesterkéltségre. Persze mindezt Churko bombasztikus gitárokkal támogatja meg, de sajnos azok is természetellenesen szólnak. Van példéul a Bottom of The Top, amit egy jó rap-producer is dögösebbre csinált volna meg, de így ez is el lett rontva, pedig egy király, groove-os, fogós, rap/metal track. A lemez ott működik ezért igazán jól, ahol lecsendesedik. Ott érezni mindent igazán, a brutálisan jó énekmunkát, a dalszerzői tehetséget, mert az FFDP emiatt lett igazán nagy zenekar. Úgy írtak rádiós slágereket, hogy valójában a zenei környezet nem kommersz. Van például a This is War jellegzetes, agresszív riffje, amit korábban egy zenekari videóban is lehetett hallani, amikor Bathorynak mutogatta Jason Hook, és zongorázni lehet a különbséget az ott hallott demohangzás és az itt hallható géphangzás között. Maga a dal amúgy a lemez legjobbja. Én még le tudnék nyesni a lemezről jó pár dalt, és mondjuk felpakolnám a valóban zabolátlannak tűnő, de a lemez képéből kétségtelenül kilógó Making Monsterst, ami amúgy csak bónusz, de összességében ez egy változatos, a zenekar státuszának megfelelő produkció, ami tovább görgeti a szekeret.

És hogy ebből mi fejlődhet ki később? Bizony, a magyar koncert (és a láthatóan nagyon sikeres európai turné) bebizonyította, hogy az FFDP már nem egy tipikusan amerikai zenekar, akik csak otthon működnek igazán. Nem gondolom, hogy ők elérhetnek a Metallica szintjére, és tölthetnek meg stadionokat, de ha valakikben létezik is potenciál erre, akkor bennük van. Közérthetőek, céltudatosak, a változatos hangzásokat igénylő néhány hallgató meg inkább elfordul másfelé, amíg végre a céltudatosság mellé bátorság is társul, és a biztos sikernél fontosabb lesz a kihívás.

Dankó János
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.03.05