A svéd Jesper Ganslandt felkavaróan eredeti és döbbenetes koncepciójú mozija a nevezett alig több mint 24 óráját követi nyomon, az ő perspektívájából, amely teljes egészében tükrözi annak a középosztálybeli férfinak emberhez nem méltó (illetve pontosan, hogy méltó – attól függ, honnan nézzük) érzéseit vagy érzéstelenségeit, aki gyomorforgató naturalitással és steril emóciókkal végez (majdnem teljes) családjával. Ez utóbbiakat, mármint a gyilkosság módját és érzésbeli komponenseit szerencsére nem látjuk, mert a lényeg itt más: annak bemutatása, hogy egy gyilkos, aki valószínűleg hirtelen felindulásból (vagy benne egyre csak gyűlő feszültségének kirobbanása után, de semmiképpen nem ab ovo zavart elméje eredményeképpen) megöli feleségét és majdnem a fiát is, a „kijózanodás” után mennyire képtelen reálisan értékelni, elfogadni és feldolgozni tettét.

Kristen megy dolgozni, aztán félbeszakítja a napját, céltalanul kóvályog, teniszórára megy, hazatér, családi fotókat tesz műanyag zsákba, kórházba viszi a kisfiát, elmenekül onnan, lemosatja az autóját, miközben ő maga eszeveszetten sikálja a hátsó ülésbe ivódott vért, átmegy az anyjához gyerekkori versenyautó játékával babrálni a padláson (majd lehet, hogy szintén megöli az asszonyt), ajándékot vesz a fiúnak egy áruházban, amit szépen be is csomagoltat, hogy a kórház előtt letépje róla a díszpapírt. Olyan dolgokat cselekszik (meg) aznap, amelyek egy hétköznapon többé-kevésbé normálisnak tűnnének, de mi, nézők, a történtek tudatában döbbenetes kálváriát járunk mindennek végignézésével. Ganslandt filmje okos dramaturgiával építkezik: fél óra után nyer értelmet (illetve, ahogy mondtam, a történtek tükrében „értelmetlenséget”) Kristen zavart viselkedése, az eddig a nézőben gyűlő frusztráció feszültsége pedig ezen a ponton olyan stabilitást kap, amely véges végig fennmarad.

A főhőst hol hátulról, hol profilból, hol szemből követő perspektíva a színészi teljesítményre helyezi a döntő hangsúlyt: a hitelesség csakis rajta múlik, Olle Sarri pedig él is vele. Tudni kell, hogy a rendező nem engedte meg neki, hogy elolvassa a forgatókönyvet, helyette közvetlenül minden egyes jelenet előtt kapta csak meg az aktuális instrukciókat, egészen a forgatás befejezéséig. Ezért lehetett Kristen arc- és egyéb játéka ennyire autentikus, tökéletesen modellezve azt az értetlenséget és az elme felfogni nem képes erőlködését, amely egy alapjában nem beteg psziché eszehagyott tettét követheti. Az Emberszabású a címét (svédül Apan, azaz majom) egy anekdota után kapta: Erik Enocksson zeneszerző mesélte Ganslandt-nak, hogy amikor egy zsúfolt buszon utazik, néha elönti az érzés, hogy körülötte minden ember majom. A filmben mindez az erkölcs és emberség oldaláról fogható meg igazán, ahol Kristen éppen az állatival össze nem egyeztethető tette miatt válik sajnos „igazán” emberré. Ezt pedig tényleg kegyetlenül nehéz látni.

2009, svéd, 81 perc
rendező: Jesper Ganslandt
forgatókönyvíró: Jesper Ganslandt
szereplők: Olle Sarri, Lena Carlsson, Thore Flygel, Niclas Gillis, Samuel Haus, Anders Johannisson, Françoise Joyce, Sean Pietrulewicz

Szilvási Krisztián