A könyvek és az irodalom iránti szeretetének köszönhetően elhivatott könyvtárosként dolgozott, de ez nem egyszerűen munka volt számára, hanem olyan hivatás, amelyben az irodalom iránti szeretetet mások számára is igyekezett átadni. Mindig vonzotta a könyvtárosi pálya, kezdettől (1966-tól) ilyen munkahelyet választott. Szakszervezeti könyvtárakban dolgozott eleinte. Közben felvételt nyert a debreceni Tanítóképző Intézet könyvtár-népművelés szakára, levelező tagozaton, ahol 1970-ben államvizsgázott. Ezután 1989 márciusáig a Magyar Vagon- és Gépgyár Szakszervezeti Könyvtárában dolgozott olvasószolgálatosként, és vezetőhelyettesi feladatokat is ellátott. 1981-ben államvizsgázott az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola könyvtár szakán, majd később féléves könyvtárpedagógiai szaktanfolyamot is végzett, mert mindig fontosnak tartotta tudása bővítését, frissítését.

1973 nyarán kötött házasságot Szalai Béla építőmérnökkel Győrött, ekkor költözött Kunszigetre, melyet nagyon megszeretett. Két gyermekük született, Márk és Veronika. Két unokával ajándékozta meg az élet, találkozásaink alkalmával büszkén és boldogan mutatta a fényképeket gyönyörű unokáiról, sokat foglalkozott velük. Kunszigeten éltek a mai napig, ahol rengeteget dolgozott a közösségért, embertársaiért. Mindenki szerette, hiszen sokan tiszteletüket tették a temetésén, több száz ember kísérte el utolsó útjára. Megélte azt, amit Reményik Sándor, a költő így fogalmazott meg Csendes csodák című versében: „Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.”

Ménfőcsanakon, a Bezerédj-kastélyban 1989 óta dolgozott hosszú éveken át. Az olvasókkal nagyon jó kapcsolatot alakított ki, ami elsősorban az adott személyhez szólt. Szolgálatkész, lelkes, szorgalmas, türelmes volt. Feladatait alaposan, precízen elvégezte, amely példaértékű a mai emberek számára. Szerénység, udvariasság és segítőkészség jellemezte.

Mivel általános művelődési központban dolgozott, nemcsak a könyvtár, hanem az iskola és a művelődési ház munkáját is segítette. Lelkiismeretesen ellátta munkáját, komolyan kivette részét a közművelődési feladatokból is. Rendezvényeket szervezett: író-olvasó találkozókat, könyvbemutatókat, kiállításokat, előadásokat, a magyar néprajzhoz, a népdalhoz és az egyháztörténethez kapcsolódóan. Különmunkákat is szívesen végzett. Sokat tett az iskolában a Petőfi-kultusz erősítéséért, nagy sikerű kirándulásokat vezetett Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és végigjárták a gyerekekkel a márciusi ifjak útját is. Számos olyan programot talált ki, melynek örültek az iskolában. Nagyon sokoldalú kolléga, könyvtáros és tanár volt egyszerre, kiválóan együttműködött az iskolával. Könyvtárhasználati vetélkedőkön sikerrel szerepeltek tanítványai.

Hagyományokat teremtett, elindította és 15 éven át fáradhatatlanul szervezte a „Hegyalján innen, Sokorón túl” népmesemondó versenyt (az alsó képen), mely már közel 30 éve kerül megrendezésre. Kunszigeten nyugdíjasok számára alapította a „Mesél a nagyanyó, nagyapó” mesemondó versenyt (a legalsó képen). Általános műveltségi szintje kiemelkedő volt, ismeretei az irodalmon kívül kiterjedtek a zene, a képzőművészet és általában a humán területekre. Munkáján folyamatosan érződött, hogy sokat olvasott, ismerte a napi politikai, gazdasági és kulturális eseményeket. A könyvajánlásokban is jól alkalmazta tájékozottságát. Az irodalom iránti tiszteletét, érdeklődését szerette átadni másoknak is.

Gondoljunk csak azokra az irodalmi értékekre, amelyekkel kapcsolatban Széchenyi István így fogalmazott: „Nyelvében él a nemzet!”. Mindabban és mindabból, amit költők és írók, akár a szívéhez legközelebb állók: Szabó Magda, Nagy László vagy Marék Veronika hagyott örökségül a következő nemzedékek számára. Számos olyan értéket teremtett, melyekre csak kevesen képesek. Sok szép élménnyel ajándékozta meg azokat is, akik kirándultak vele. A magyar nép kultúrájának megőrzése érdekében is sokat tett, Kunszigeten létrehozta az erdélyi testvérfalui kapcsolatot.

Számára rendkívül sokat jelentettek az emberi kapcsolatok. Az otthonról kapott alapoknak köszönhetően a folyamatos tenni akarás jellemezte, melynek során adni szeretett volna mindenkinek. Emlékezetünkben felidézzük személyéhez kapcsolódóan a nyugdíjas klubot, az énekkart, Kunsziget közösségének ünnepeit, melyekből tevékenyen kivette részét. A színházlátogatások, a Mesemondó verseny, az Író-olvasó találkozók szervezése, és ki tudja, hogy még mennyi minden. 2005 augusztusában ment nyugdíjba, de a nyugdíjas években is nagyon aktív életet élt, sokat tett a kunszigeti közösségért. A Szigetgyöngye Nyugdíjas Klub és Énekkar vezetője, a kunszigeti önkormányzat kulturális bizottságának tagja volt. S hogy mennyire tevékeny életet élt, azok az elismerések bizonyítják, melyeket Győr városától vagy munkahelyétől kapott a közösségen belül végzett értékteremtő munkájának elismeréseként.

Évtizedeken át példaértékű munkát végzett, ezért kitüntetésben részesült: 1998 januárjában „Győr Közművelődéséért” díjat adományoztak neki. Apor Vilmos Vértanú emlékére kiadott ezüst emlékéremmel is jutalmazták 1997-ben. Kunszigeten is kapott elismerést 2017-ben a település érdekében végzett közösségi munkájáért.

Mindemellett szeretett családját sem hanyagolta el. Mindig csak adott és adott, mindent megtett értük. Összefogta és összetartotta őket, ahogy azt az otthonról hozott alapok szerint fontosnak tartotta. Örömmel foglalkozott az unokákkal, a gondoskodáson túl igyekezett számukra is átadni az irodalom és a magyar nyelv kincseit. A családi kirándulások során felkutatta a kitűzött úti cél környezetében lévő látnivalókat, történelmi értékeket, amelyek aztán a kirándulások során kihagyhatatlan célpontokká lettek. Mindig fontosnak tartotta az értékes idő és a felismert lehetőség kihasználását is. Talán ennek is köszönhetően emlékezhetünk most őrá úgy, mint aki mindennek tudott örülni. Ő képes volt észrevenni azt, amit sokan nem, és ami mellett sokan észrevétlenül mentek el.

Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan itt hagytál bennünket Tusika! Annyi terved volt még, olyan sok mindent szerettél volna még tenni. Sajnos a kegyetlen sors közbeszólt. Végtelen türelemmel és méltósággal viselted a súlyos betegséget, és még Te vigasztaltad szeretteidet. Zokszó nélkül tűrted azt, amit hordoznod kellett.

Nagyon hiányozol sok helyen, Kunszigeten és Ménfőcsanakon is. Köszönünk Neked mindent! Örülünk, hogy megismerhettünk. Szomorúan búcsúzunk egy nagyszerű embertől. Hálát adunk életedért és mindazért, mellyel gazdagítottad mások életét.

Emlékedet örökre megőrizzük a szívünkben! Végül búcsúzóul Weöres Sándor verséből álljon itt néhány sor: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.”

Sulyok Attiláné

Forrás: a Szalai Béláné temetésén elhangzott gyászbeszéd Csorba János lelkésztől