David Attenborough: Utazások a világ túlsó felére

Könyvajánló

david-attenborough-utazasok-a-vilag-tulso-felere

David Attenborough egyike azon kortársainknak, akiről a jövőben valószínűleg utcákat és tereket, épületeket és intézményeket fognak elnevezni. Sokrétű munkássága felbecsülhetetlen, és szerencsénkre már fiatal korában szokásává vált papírra vetni az expedíciók során gyűjtött tapasztalatait. Forgott a kamera, mindig készenlétben volt a hangfelvevő, az ifjú David pedig naplót is vezetett, amelyet később átdolgozott.

1954 és 1964 között a BBC és a Londoni Állatkert jóvoltából Attenborough évente ellátogathatott a trópusokra természetfilmet forgatni. Az első három utazásról írt könyvei rövidített formában 1980-ban láttak napvilágot; a kötet magyarul először Titokzatos állatok nyomában címmel 1993-ban jelent meg. 2019-ben Egy ifjú természettudós történetei címmel újra kiadták, miután 2017-ben maga a szerző is átdolgozta az eredeti anyagot. Jelen kötetben a következő három könyv anyaga olvasható, amelyet Attenborough 2018-ban ugyancsak átdolgozott. Ez korábban már szintén megjelent magyarul, 1994-ben a Holló és Társa Könyvkiadó adta ki Utazás a múltba címmel. A mostani, a Park Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet az előző magyar kiadástól eltérő képanyagot tartalmaz.

Az előző kötettel ellentétben ebben a három részben a szerző több időt és figyelmet szentel a helyi őslakosság szokásaira, kultúrájára, hiedelmeire. A kötet ugyanúgy három részre tagolódik. Az első rész, amely a Gyűjtőút a paradicsomban címet kapta, az Ausztráliától északra fekvő Pápua Új-Guineára kalauzolja az olvasót. Attenborough és a cseh származású Charles Lagus operatőr és fotós elsősorban azért utazott a pápuák földjére, hogy a pompás paradicsommadarakat természetes közegükben lefilmezze. Ottlétük során azonban mást is megfigyeltek és rögzítettek, így például egy hagyományos pápua esküvőt, majd a helyiek vezetésével a szigetország belsejéig hatoltak, hogy felkeressék azokat az őslakosokat, akik még a huszadik század közepén is pattintott kőből készítették a baltákat. Lélegzetelállító helyeken jártak; egy adott helyen egy hegygerincen elhaladva megkérdezték a vezetőjüket, hogy arra lent, az esőerdő borította völgyben mi van, mire azt a választ kapták: nem tudni, arra még nem járt senki.

A második rész a madagaszkári gyűjtőútról szól. Egy ütött-kopott Land Roverrel járták be a szigetországot, előbb szifakák után kutatva (az ugrómakifélék családjába tartozó faj), aztán pedig egy olyan, ma már kihalt madár tojásának a maradványait keresték, amelyről már Marco Polo idejében is feljegyzések készültek, és azt tartották róla, hogy „oly erős, hogy csőrével bizonnyal elfog egy elefántot.” Attenborough és Geoffrey Mulligan operatőr végül sikerrel rekonstruáltak egy tojást, amely nagyobbnak bizonyult a strucctojásoknál. A madagaszkári expedíció egyik legbizarrabb epizódja egy különös szertartás, a famadihana, a mahafali törzsnél „a holtak megfordításának” ünnepe, amikor a holttesteket kiemelik a sírból, énekelnek és táncolnak körülötte, majd úgy gyolcsba csavarják a tetemeket, és visszateszik a sírboltba.

A harmadik rész (Gyűjtőút a Baktérítő alatt) Ausztrália északi peremére viszi az olvasót. Rejtélyes barlangrajzokat találtak, amelyek arról árulkodtak, hogy a készítői feltehetően nagyon kifinomult anatómiai ismeretekkel rendelkezhettek. A barlangrajzok közelében aztán olyan őslakosokkal is találkoztak, akik között élt egy „művész”. Magani kéregvászonra festett, festéknek porrá zúzott színes kavicsokat, ecsetnek pedig rojtos végűre rágott vesszőt használt.

A fenti három bekezdés csak nagyon csekély ízelítő abból a sok kalandból és érdekességből, amelyben az olvasónak is része van, ha elolvassa ezt a könyvet. Attenborough kíváncsi felfedező és remek mesélő. Az expedíciókat olyan érdekesen, annyira színesen és ízletesen meséli el, hogy szinte érezzük az érintetlen esőerdők illatát, halljuk a patakok zúgását, a madarak keltette zajt; szinte tapintható a déli hőség vagy az eső után felszálló, fojtogató pára, a levegőben szálló por; viszketünk, ha az éjszaka leple alatt támadó szúnyoghadról ír, és lélegzet-visszafojtva faljuk a sorokat, amikor azt meséli el, hogyan fogtak be egy kígyót, vagy miként készültek a hajmeresztő toronyugrásra Pentecost szigetén az őslakosok.

Akárcsak az előző kötetben, az egyes részek elejére itt is térképek kerültek, amelyeken olvasás közben is követni tudjuk, hogy éppen merre jár az expedíció. A könyv egész oldalas, a felfedezőutak során készült színes és fekete-fehér fényképeket tartalmaz, helyenként pedig a szöveg közé is kerültek kisebb méretű fekete-fehér fotók. A könyv igényes kivitelezésben jelent meg, kemény kötésben, védőborítóval.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2020.02.27