1870-ben – az olasz egység teljessé válásával – megszűnt a korábbi Pápai Állam, mely Kis Pipin frank uralkodó (741-768) adományának köszönhetően a középkortól fogva Latiumtól Romagnáig, a Pó torkolatáig terjedt, s ezzel együtt a Szentatyának Róma város feletti fennhatósága is. IX. Pius pápa visszavonult abba a palotakomplexumba, ami napjainkban az Egyházi Állam magját képezi. Az Olasz Királyság által felkínált egyezséget és kárpótlást nem fogadta el – a „Vatikán foglyának” tekintette magát. Az ide vezető események résztvevőit egyházi átokkal sújtotta, így minden törekvés az adott kényes szituáció megszüntetésére kudarcba fulladt.

Az ügyben előrelépés csak XI. Pius pápasága alatt történt az 1920-as években. Az egyházfő engedékenységére az okot az szolgáltatta, hogy a pápaság válságos anyagi helyzetbe került. A Mussolini-féle fasiszta vezetéssel folytatott alkudozásokat Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa vezette, és két és fél év tárgyalás után felkerült az i-re a pont: sor került a sorsdöntő egyezmény megkötésére. A pápaság képviselője Pietro Gasparri bíboros volt, míg állami részről III. Viktor Emánuel (1900-1946) nevében Benito Mussolini ellenjegyezte a megállapodást.

A szerződés három részből állt: egy politikai és egy gazdasági egyezményt, valamint egy konkordátumot (a pápa és valamely állam között létrejött megállapodás) tartalmazott. Az első rész elismeri, hogy Olaszországban a katolikus vallás az államvallás, a pápa Vatikánban államfő, és hatalmát az Olasz Királyság nem korlátozza, büntetőjogi védelme pedig a királyéval egyezik meg. Szabadon alakíthatja kapcsolatait a keresztény világgal, és indokolt esetben lezárhatja a Szent Péter teret. A lateráni egyezmény kimondja, hogy Vatikán Állam fennhatósága mindazokra kiterjed, akik a városállamban állandó lakhellyel bírnak, Róma pedig Olaszország fővárosa (ezzel megoldották az olasz egység létrejötte óta húzódó „római kérdést”). Ezenkívül rögzítette a Vatikán területét és a hozzá tartozó, területen kívüliséget élvező ingatlanokat. A második rész kimondja, hogy a ratifikáláskor (1929. június 7-én) az olasz állam átad a Szentszéknek 750 millió lírát készpénzben és egymilliárd lírányi államkötvényt, melynek fejében a Kúria végérvényesen rendezettnek tekinti a kárpótlással kapcsolatos pénzügyi követeléseit. A konkordátum biztosította az egyház joghatósági hatalmának gyakorlását, a nyilvános istentiszteletek tartásának jogát, az egyházi állam védelmét; eltörölte az egyházellenes törvényeket, kimondta az egyházi házasság civiljogi érvényességét, megtiltotta a papok politizálását, és kötelezővé tette a hitoktatást.

Erre az egyezményre mind a világi, mind pedig az egyházi hatalomnak égetően szüksége volt, hiszen nem lehetett egy tradicionális katolikus népesség esetében vallás- és egyházellenes politikát folytatni (politikai pragmatizmus), és az egyház részéről is elengedhetetlen volt helyzetének konszolidálása. A megállapodás véget vetett a Risorgimentót (Itália egyesítése) követő zűrzavaros állapotoknak, és úgy rendezte az Egyházi Állam állapotát, hogy az az olasz vezetés és a pápa számára is megfeleljen.

A lateráni szerződés a két háború közötti nehéz időkben született meg, és amikor a második világégés után az olasz köztársasági alkotmányozó nemzetgyűlése újratárgyalta, a lényegét újból megerősítette. Némi módosítás azért történt, mert időközben megszüntették Olaszországban az államvallást. A konkordátumot 1984. február 18-án a második vatikáni zsinat és az 1983-as Kánonjogi Kódex változtatásait, valamint az olasz társadalmi fejlődést tükröző Villa Madama-i megállapodás váltotta fel, ma ebben a változatban van hatályban.

Csiszár Antal

Forrás: Wikipédia, Rubicon, Vatican News

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.