Az 1916. december 9-én született, fehérorosz származású amerikai színész és producer, a kétszeres Oscar-díjas Michael Douglas apja a tizenhetedik helyen áll az Amerikai Filmintézet 100 legnagyobb férfi filmlegendát felsoroló listáján. Bevándorló zsidó család gyermekeként nehéz ifjúkori évek jutott neki, amelyből tanulással, sporttal és színészkedéssel próbált kitörni. Félszáznál is több helyen dolgozott, a világháború alatt a tengerészgyalogságnál szolgált, ezután kezdődött filmes pályafutása.

Első szerepét 1946-ban kapta a Martha Ivers furcsa szerelme című filmben, három évvel később pedig máris Oscar-jelölést tudhatott magáénak Mark Robson bokszolóról szóló drámája, a Champion főszerepéért. Később még kétszer nominálták a legrangosabb (amerikai) filmdíjra: Vincent Minnelli melodrámája, A rossz és a szép (1952), illetve a Vincent Van Gogh-életrajz, A nap szerelmese (1956, ismét Minnelli, George Cukorral kiegészülve) című alkotásokban nyújtott alakításaiért. Utóbbiért megkapta a Golden Globe-díjat, valamint a New York Film Critics Circle elismerését.

Az 1950-es években sikeresen szegült ellen Hollywood politikai okok miatt létrehozott feketelistájával, amely miatt számtalan rendező, színész és író karrierje kapott új lendületet neki köszönhetően. Később nemcsak a filmvásznon, hanem a kisképernyőn is sikereket könyvelhetett el: Primetime Emmy-jelöléseket érdemelt ki az Amos-szal, a Mesék a kriptából-lal és az Angyali érintéssel.

Az a fajta személyiség és kitartás jellemezte, aki soha nem adja fel. 1986 óta szívritmus-szabályozóval élt, 1991-ben helikopter balesetet szenvedett, 1996. januárjában pedig súlyos stroke-ot kapott, ami csökkentette a beszédkészségét, de a hónapokig tartó beszéd-nyelvterápiás kezeléseknek köszönhetően sikeresen felépült, és utána még néhányszor a kamerák elé is állt. Számtalan filmes elismerésén túl 1981-ben a civileknek odaítélhető legmagasabb amerikai kitüntetést, az Elnöki Szabadságérmet kapta meg, 2002-ben a művészeknek adható legmagasabb elismerést, a National Medal of Arts kitüntetést, valamint a francia Becsületrendet is. Nevével egy évtizede díjat alapítottak, amelyet Harrison Ford, John Travolta, Ed Harris, Quentin Tarantino, Robert De Niro és Michael Douglas is megkapott.

2016. december 9-én 100. születésnapját a Beverly Hills Hotelben ünnepelte családja és számos barátja társaságában. Végül 2020. február 5-én, 103 éves korában távozott a filmvilágból. Kivételes alkotói pályafutására 15 híres mozijával emlékezzünk.

Kísért a múlt (Out of the Past, 1947)

Steven J. Schneider 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetében helyet kapott Jacques Tourneur 1947-es, klasszikus film noirja Douglas mellett az ikonikus Robert Mitchummal. Kirk, aki általában pozitív hősöket játszott, itt tőle ritkaságnak számító gonosz szerepbe bújt, amelyet természetesen hibátlanul teljesített. A történet egy benzinkút alkalmazottja körül forog (Mitchum), aki kétségbeesetten próbál megszökni a múltja elől, ám ez meglehetősen nehéznek bizonyul, amikor egy volt ügyfele (Douglas) feltűnik a színen… Amúgy a forgatás elején nyilvánvaló volt a feszültség Mitchum és Douglas között, kettejük színészi stílusa talán nem is lehetett volna különbözőbb. Előbbi nyugodt, megfontolt, lakonikus attitűdje állt szemben utóbbi erőszakosabb, nagyhangú beállítottságával. A forgatás elején felváltva próbálták zavarni a másikat, a rendezőnek többször közbe is kellett lépnie emiatt. Végül persze mindketten felülemelkedtek az egójukon, és hagyták, hogy eltérő természetes stílusuk inkább kiegészítse egymást. Taylor Hackford 1984-ben remake-et készített ebből a sztoriból Jeff Bridges-szel és James Woods-szal a főszerepben, Phil Collins varázslatos zenéjével.

Egy levél három asszonynak (A Letter to Three Wives, 1949)

A John Klempner könyvéből készült film címe Egy levél három asszonynak, ellentétben a regényével: A Letter to Five Wives – két asszonyt végül kivágtak a kész moziból. S bár Joseph L. Mankiewicz romantikus komédiája elsősorban a nőkről szól, azért akad benne néhány remek szerep a férfiaknak is ‒ köztük Douglas-nek, akinek a karakterét a rendező saját apjáról mintázta. A címben szereplő 3 nő megkapja ugyanazt a levelet egy negyedik barátnőjüktől, aki bejelenti nekik, hogy lelép az egyikük férjével – csak azt nem árulja el, melyikükével. Douglas játssza az egyik férjet, egy tanárt, akit régóta feszélyez, hogy a felesége több pénzt keres nála. A filmet az Amerikai Filmintézet a legjobb 100 amerikai mozi közé sorolta, 3 Oscar nominációjából kettőt díjra váltott (forgatókönyv és rendezés), ugyanakkor az 1950-es gálán egyedüliként „csinálta meg” azt a bravúrt, hogy bár a legjobb filmnek is jelölték, egyetlen színészének a neve sem került sem a fő-, sem a mellékszereplő végső ötösébe.

Champion (1949)

Első Oscar-jelölését hozta Kirk Douglas-nek Mark Robson rendező bokszolóról szóló drámája, amelyet 23 nap alatt forgattak le, 600 ezer dollárért. A keménykötésű hős mítoszát rendesen elősegítő filmben Midge Kelly-t alakította, egy szegény srácot, aki született tehetségénél fogva emelkedik a legmagasabbra, minden vetélytársat maga mögé utasítva. A Ring Lardner rövid történetéből írt forgatókönyv olyan hasonló mozik előtt nyitotta meg az utat, mint az 1976-os Rocky (Stallonéval) vagy az 1980-as Dühöngő bika (De Niroval). Douglas ezzel a szerepével lépett a sztárstátuszba, nem csoda, hogy élete végéig egyik kedvenceként tekintett vissza rá. A film az 1950-es Academy Awardon elnyerte a legjobb vágásnak járó Oscar-díjat, miközben jelölést kapott – a már említett – legjobb férfi főszereplő mellett a legjobb férfi mellékszereplő, forgatókönyv, operatőr és zene kategóriában is. Egy személyes érdekesség: a filmben Douglas említi az Eagle Street 49-et, amely pontosan az a lakcím, ahol gyerekként felnőtt.

Detektívtörténet (Detective Story, 1951)

A Detektívtörténetet 1949 márciusa és 1950 augusztusa között 581 alkalommal játszották a Broadway-n Ralph Bellamy főszereplésével, Sidney Kingsley színdarabjából William Wyler forgatott filmet, amelyet végül 4 Oscar-díjra is jelöltek. Bár a mozivászon-adaptáció nélkülözi azokat az erényeket, amelyek a színpadon sikeressé tették, celluloidon eléggé hatékony melodrámája a New York-i körzet különböző karaktereinek. Douglas alakítja a haraggal töltött James McLeod nyomozót, aki rögeszmésen vadászik egy abortuszokat elkövető orvosra, csak hogy kiderítse, miért járt nála a felesége. A legjobb rendező, forgatókönyv, női mellékszereplő és női főszereplő Oscar-jelölések külön érdekessége, hogy utóbbi esetében a feleséget alakító Eleanor Parker az, akit minden idők legrövidebb filmes játékáért (20 perc és 10 másodperc) jelöltek a női főszereplő kategóriában.

A nagy karnevál (Ace in the Hole, 1951)

Billy Wilder csípős média-szatírája Douglas-nek egy hihetetlenül romlott és gonosz szerepet biztosított a kegyetlen, nagyivó riporter figurájában, akit az ország összes vezető lapjától elzavartak. Végül egy apró albuquerque-i újságnál ragad, ahol lehetőséget lát arra, hogy újraélessze karrierjét, amikor egy férfi csapdába esik egy bányában. Mindent bevetve kirobbantja a sztorit, ám a helyzet csakhamar kicsúszik a kezeiből, és kontrollálhatatlan cirkusszá fajul. Wilder a filmmel egyaránt „vádolja” a hiéna-újságírást, valamint az azt fogyasztó közönséget is. Csoda, hogy a mozikba kerülve rossz kritikákat kapott, és emiatt rengeteg bevételtől esett el? A stúdió ezért – Wilder engedélye nélkül – megváltoztatta a címét The Big Carneval-ra (a magyar ezt használja), de ettől sem keresett többet a mozipénztáraknál. Végül kapott azért egy Oscar-jelölést a forgatókönyvért, ám sajnos Douglas perzselő, hátborzongató játékát figyelmen kívül hagyták. Amúgy a színészt a Paramount úgy „kölcsönözte” a Warner Bros.-tól 150 ezer dollárért a produkcióhoz.

A rossz és a szép (The Bad and the Beautiful, 1952)

Szintén helyet kapott Steven J. Schneider 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetében Vincente Minnelli 1952-es hollywoodi melodrámája, amelybe úgy került Kirk Douglas, hogy Clark Gable végül visszamondta a szerepet. Partnere Lana Turner lett, akibe rendesen bele is habarodott a forgatáson, de nem sok mindent tehetett, a színésznő ugyanis nem volt szóló. Jonathan Shields sztorija flashback-ekben meséli el egy színésznő, egy rendező és egy író történetét, akik ismerték... és utálták egymást. A film pikáns voltát mutatja, hogy a játékideje alatt összesen hatszor említik a szexet, ami ma már egyáltalán nem nagy dolog, akkoriban viszont eléggé tartottak attól, hogy a cenzúra nem fogja átengedni. Douglas élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a kegyetlen producer bőrében, amihez talán az is kellett, hogy a Minnellivel való beszélgetések során a rendező azt javasolta neki, próbálja meg kicsit lejjebb venni a karakter „robbanásveszélyes” élét, és inkább fókuszáljon a sármos oldalára. Douglas egyetértett vele, és minden egyes befejezett jelent után megkérdezte tőle: „Elég sármos voltam, ugye?”. A film befejeztével aztán küldött Minnellinek egy dicsérő üzenetet, amelyben elismeri, hogy neki köszönhetően sikerült „sokkal visszafogottabb minőséget nyújtania, mint azt gondolta volna, hogy lehetséges”. A rossz és a szép végül 6 Oscar-jelölést gyűjtött be (legjobb forgatókönyv, női mellékszereplő, operatőr, művészeti rendezés, jelmez és férfi főszereplő), amelyből sajnos egyedül Douglas-nek nem jutott arany szobrocska – Gary Cooper happolta el előle a Délidőért. Két érdekesség fűződik amúgy a filmnek köszönhetően az 1953-as Academy Awardhoz: ez a mozi tartja a rekordot abban a tekintetben, hogy a legtöbb Oscart nyerte úgy, hogy a legjobb film díjára nem volt jelölve az alkotás; illetve egészen 1976-ig (Beatrice Straight, Hálózat) Gloria Grahame alakítása volt a filmben legrövidebb ideig való megjelenés, amelyért addig Oscar-díjat kaptak (9 perc és 32 másodperc).

Némó kapitány (20,000 Leagues Under the Sea, 1954)

Jules Verne örök klasszikusa, a Némó kapitány 1954-es, hatalmas költségvetésű megfilmesítése a Disney égisze alatt valósult meg, s talán máig a legjobb akciómozija. A produkció méretére jellemző, hogy kénytelen voltak más stúdiókhoz fordulni segítségért (az Universalhoz a belső jelenetekért, a 20th Century Foxhoz az óriás víztartály miatt), míg a tenger alatti jeleneteket a Bahamákon rögzítették, ugyanott, ahol a regény 1916-os filmadaptációját. Némó kapitány szerepére még Gregory Peck is jelentkezett, végül azonban a 3-szoros Oscar-jelölt James Mason játszotta el. Douglas figurája egy 19. századi tengerész, aki bálnavadászhajók eltűnéseit vizsgálja ki. Hamarosan aztán a legmodernebb tengeralattjárón találja magát, amelyet a megalomániás Némó kapitány parancsnokol. Kirk Douglas-nek voltak „félelmei” a szerep kapcsán, mégpedig, hogy lerombolja majd a hírnevét, mivel a forgatókönyvből kiderült számára, hogy sem hölgyek koszorújában nem lesz látható a filmben, sem pedig a kemény akcióhős figuráját nem tudja hozni (kivéve a tintahallal folytatott csatában). Walt Disney ezért kimondottan miatta íratta át a forgatókönyvet, és tett bele egy jelenetet, ahol két csinos hölggyel látható, valamint egy verekedős részt. Douglas csak ezután bólintott rá a szerepre, bár valószínűleg a 175 ezer dolláros csúcsgázsi is sokat nyomott a latban. A filmet 3 Oscar-díjra jelölték, amelyből a speciális effekteket és a művészeti rendezést el is nyerte (a vágást nem).

A nap szerelmese (Lust for Life, 1956)

Harmadik, egyben utolsó Oscar-jelölése Vincent Van Gogh bőrében érte Kirk Douglas-t. Az Irving Stone könyvéből készült, Vincente Minnelli rendezte, vibráló és lenyűgöző film a holland festőzseni rövid és kínokkal terhes életét mutatja be, aki mentális problémákkal küzd, miközben próbálja úttörő alkotásait pénzzé tenni. A stáb igyekezett olyan autentikusan elkészíteni a filmet, amennyire csak lehetett: a forgatás számos helyszíne megegyezett a festő valóban végiglátogatott színhelyeivel, egy részét például Auvers-sur-Oise-ban rögzítették, ahol élt és meghalt. Douglas-nek kimondottan olyan stílusú frizurát csináltak, mint az övé volt, még ugyanarra a színárnyalatra is festették be, melynek köszönhetően néhány idősebb ottani lakos valóban azt hitte, Van Gogh tért vissza… A forgatást még John Wayne is figyelemmel kísérte, és teljesen el volt borzadva. „Jézusom, Kirk! Hogyan játszhatsz el egy ilyen szerepet? Már csak alig néhányan maradtak olyanok, mint mi. Nekünk erős, kemény karaktereket kell játszanunk, nem ilyen csökött diliseket” ‒ támadt neki, mire Douglas így válaszolt: „Minden azon múlik, mennyire tudjuk elhitetni a dolgokat, John. Hiszen ez nem valóságos. Te sem vagy igazából John Wayne, tudod jól.” ‒ Utalván arra, hogy a vadnyugati hős Marion Morrisonként született… Végül A nap szerelmesét összesen 4 Oscar-díjra jelölték, Anthony Quinn Paul Gauguin-alakítása el is nyerte a legjobb férfi mellékszerepét. Douglas bár Golden Globe-ot kapott, és a New York-i Filmkritikusok Circle díja is az övé lett, az Oscart Yul Brynner vitte el előle. Aranyos anekdota, hogy a tizenéves Michael Douglas és testvére is látta a filmet a moziban, és annál a jelenetnél, amikor Van Gogh levágja a saját fülét, sikoltozni kezdtek, mert azt hitték, hogy apjuk valóban megsérült.

A dicsőség ösvényei (Paths of Glory, 1957)

Stanley Kubrick kereste meg Kirk Douglas-t A dicsőség ösvényeinek forgatókönyvével, amelybe a színész rögtön beleszeretett: „Stanley, úgy gondolom, az film sosem lesz igazi pénzhozó, de meg kell csinálnunk!”. És így lett, közel sem robbantott kasszát, még csak Golden Globe-ra vagy Oscarra sem jelölték, viszont az IMDb.com-on 165 ezer szavazat után 8.4 csillagos összértékeléssel minden idők 62. legjobb filmjének számít. Winston Churchill például úgy vélekedett róla, hogy rendkívül pontos ábrázolása a lövészárkokban folyó hadviselésnek és a katonai elme időnként félrevezető működésének. Szerencsére a gyártócég olyan sokat nem bukott rajta, hiszen kevesebb mint 1 millió dollárból forgatták, amelyből 300 ezer Douglas fizetése volt. Kubrick a nyereség 1%-áért dolgozott, fizetést nem kapott érte. A Paths of Glory igazi háborúellenes film, amelyben Douglas a hős Dax ezredest alakítja, aki szembeszáll a vezérkar elmebeteg parancsával, megtagadja saját katonáinak kivégzését, végül pedig a védőügyvédjük lesz a hadbíróság előtt. Az epikus méretű csatát egy 4200 négyzetméteres legelőn forgatták, amelyet a stáb egy német gazdától bérelt. Miután kifizették neki a termények árát, amelyek abban az évszakban termettek volna ott, 60 stábtag és tucatnyi német munkás esett neki a területnek megvalósítani az első világháború hatalmas „senkiföldje” poklát: nyolc daru három héten keresztül éjjel-nappal dolgozott, hogy árkokat, alagutakat, óriási keréknyomokat és -vájatokat, illetve sáros terepet, vízmosásokat „gyártsanak”. Aztán befedték a területet tüskés szögesdrótból álló kusza pókhálóval, majd több száz robbanóanyagot helyeztek a földbe, amelyeket az első támadás felvételekor robbantottak fel. Kubrick legendás perfekcionizmusát bizonyítja az a jelenet is, ahol a halálraítéltek utolsó vacsoráját forgatták le: 68-szor vették fel a kis részt, és mivel a részletek megkövetelték a színészek valódi étkezését, szinte minden újabb felvételhez új sült kacsát kellett készíteni. Érdekesség különben, hogy a film története 1916-ban játszódik, pontosan abban az évben, amikor Kirk Douglas született.

Újra szól a hatlövetű (Gunfight at the O.K. Corral, 1957)

Wyatt Earp-öt és legendás pisztolypárbaját már sokszor feldolgozták, ebben az 1957-es John Sturges-változatban Burt Lancaster bújt az ikonikus rendőrbíró csizmájába, míg Kirk Douglas rendesen ellopta tőle a showműsort a törvényenkívüliből szövetségessé váló Doc Holliday bőrében. A film nagy részét az igazi Tombstone-tól nem messze lévő „Old Tucson” létesítményben forgatták, Douglas és Lancaster pedig immár másodszor játszottak közös moziban (később összesen amúgy hétszer!). Ettől a filmtől váltak aztán igazán barátokká. A történet végi, vérfürdőt eredményező párbaj, ami a celluloidon 5 percig tartott (négy forgatási nap eredményeként), a valóságban csupán 30 másodpercen keresztül zajlott három holttestet és 34 kilőtt töltényt eredményezve. Douglas profizmusára vall amúgy, hogy az 1988-as önéletrajzában elárulta, pontosan eltervezte, az egyes jelenetekben hányszor és milyen fajtájú köhögést fog produkálni, hogy a végső vágásnál ez ne okozzon problémát. Az Újra szól a hatlövetűt végül 2 Oscar-díjra is jelölték (vágás és hang).

Spartacus (1960)

A Spartacus méretét tekintve az egyik legjelentősebb produkció a filmtörténetben, valódi sztárparádéval, hatása az egy évvel korábbi Ben Hurhoz mérhető. Azonban pont gigantikus volta miatt rengeteg probléma is adódott a forgatása közben. Rögtön az elején a társproducerként is közreműködő Kirk Douglas-szel való nézeteltérések miatt a stúdió megvált az eredeti rendezőtől, Anthony Mann-től, a helyére érkezett Stanley Kubrick (aki aztán végül nem volt büszke a mozira, nem is szerette emlegetni a filmográfiájában). Persze később Douglas és Kubrick sem jöttek ki egymással túlságosan, olyannyira, hogy a végén közösen mentek terápiára. A produkció költségvetése végül elérte a 12 millió dollárt, a gyártás mindent egybevetve 10500 embert foglalkoztatott. Csak néhány példa: Kubrick 40 ezer dollárt költött egy tíz hektáros gladiátor tábor felállítására; az autópályát határoló díszletben 40 méter hosszú azbesztfüggönyt raktak le a tábor felgyújtásának felvételéhez a Los Angeles-i tűzoltóság és rendőrség együttműködésével; 5000 egyenruhát és hét tonna páncélt kölcsönöztek olasz múzeumoktól, és Hollywoodnak mind a 187 kaszkadőrét kiképezték a gladiátorharcokhoz. Maga Douglas egyébként love story-ként írja le a „kardos-szandálos” epikus történetet, amelyben a trák Spartacus a rabszolgák élére áll, hogy szembeszálljon az elnyomó Római Köztársasággal. „A szeretet érvényesül a teljes filmben: a szerelem Spartacus és Varinia, valamint a férfiak között. Az egész lázadás a szabadság és az emberiség szeretetén alapul.” Továbbá a Spartacus egésze meglepően modern a politikai és szexuális aspektusait tekintve. A filmet hat Oscar-díjra jelölték, amelyből négyet kapott meg (legjobb férfi mellékszereplő – Peter Ustinov, legjobb operatőr, művészeti rendezés és jelmez). Egy jópofa anekdota, amely kitűnően érzékelteti a gyötrelmes, hosszú felvételeket: Tony Curtis állítólag odafordult Jean Simmons-hoz, és azt kérdezte tőle, „Kit kell megdugnom, hogy kiszállhassak a filmből?” Mire Simmons visszakiáltott: „Ha kiderül, tudasd velem is!”.

Egy amerikai Rómában (Two Weeks in Another Town, 1962)

Vincente Minnelli rendezte Irwin Shaw regényéből a filmet, amely Golden Globe-jelölést hozott Daliah Lavi-nak (a legígéretesebb női újonc kategóriában). Az Egy amerikai Rómában a 10 évvel korábbi A rossz és a szép spirituális folytatásának is tekinthető, amely ezúttal a színfalak mögött mutatja meg egy filmes csapat megpróbáltatásait (az előző film archív felvételeit szépen bele is építették). A történet szerint az egykori sikeres színész rábeszélésre újra elvállal egy szerepet, hogy szerelmi kalandba, féltékenységi drámába keveredjen, és még az élete is veszélybe kerüljön. A 81 napos forgatásért Douglas félmillió dollárt kapott, és 10%-nyit még a profitból is részesült… volna. Ugyanis a 4 millió dolláros összköltségvetésű alkotás nagyot bukott a mozipénztáraknál, annak ellenére, hogy Jean-Luc Godard, a legendás filmrendező szerint 1963 tíz legjobb alkotása között a helye.

Az utolsó cowboy (Lonely Are the Brave, 1962)

A film, amelyről egy 1971-es interjúban Kirk Douglas azt nyilatkozta, hogy mind közül a kedvence, amiben csak részt vehetett. Vele összecsengően pedig fia, Michael is úgy vélekedik, hogy Az utolsó cowboy apja legjobb munkája. Már amikor elolvasta Edward Abbey regényét, rögtön megvásárolta a jogokat, és felkérte az adaptáció megírására barátját, Dalton Trumbo-t, akinek aztán a forgatókönyvéről azt mondta, hogy tökéletes, a legjobb, amit valaha olvasott, épp ezért egyetlen szót sem változtatott meg benne. A filmet ő „The Last Cowboy” címmel képzelte el (a magyar pontosan ez lett), de a stúdió felülbírálta az elképzelését. Trumbo a forgatókönyv végső verzióját pedig „The Last Hero” néven adta le. A David Miller rendezte moziban Douglas John W. „Jack” Burns-t játssza, a koreai háború egykori állatorvosát, aki városról városra járva utasítja el a modern társadalom konvencióit. Börtönbe záratja magát, hogy kiszabadíthassa onnan egy barátját, végül azonban egyedül próbál megszökni. Ezért az alakításáért – ahol a kaszkadőrmutatványokat is ő maga végezte – a legjobb külföldi színésznek jelölték a BAFTA-n, az Akadémia azonban figyelmen kívül hagyta az Oscarért folytatott versenyben.

Hét májusi nap (Seven Days in May, 1964)

A 4 Golden Globe- és 2 Oscar-díjra jelölt John Frankenheimer film egészen nagyszerű sztárparádét vonultatott fel Douglas mellett: Burt Lancaster, Fredric March, Ava Gardner, Edmond O’Brien, Martin Balsam. Ráadásul eredetileg Spencer Tracy játszotta volna benne az elnököt. Az „alapanyagról”, Fletcher Knebel és Charles W. Bailey II könyvéről mindent elmond, hogy amikor Kirk Douglas együtt vacsorázott John F. Kennedy-vel, és az elnök megkérdezte őt, tervezi-e megfilmesíteni a Hét májusi napot, a színész pedig igennel felelt, JFK a következő fél órát annak ecsetelésével töltötte, micsoda nagyszerű mozi fog ebből születni. A Fehér Ház nagyon akarta a filmet, és a produkció alatt végig együttműködőek voltak. A történet a meg nem nevezett „nem túl távoli jövőben” játszódik – valószínűsíthetően a ʼ70-es években ‒, és amolyan a mostani Donald Trump-érára figyelmeztető mese. Egy katonai ügylet áll a középpontban, s a rendkívül okos sztorinak és a fantasztikus alakításoknak köszönhetően igazi körömrágós, „látni kell”-alkotás.

Őrjöngés (Fury, 1978)

Brian De Palma telekinetikus képességekkel rendelkező tinikről szóló thrillere bár nem a legokosabb forgatókönyvön alapuló, legegyedibb mestermű, azért újabb oldalát bizonyítja Douglas tehetségének. A történet szerint egy ügynökből lett bűnöző (John Cassavetes) ilyen különleges gyerekeket rabol el, hogy háborús harcossá képezze őket, mígnem közéjük kerül egy volt kolléga (Douglas) fia is. Peter egy másik, telepatikus képességekkel megáldott tinédzsert hív segítségül, hogy felvegyék a versenyt az elvetemült gonosztevővel. De Palma kimondottan sztárszínészt keresett a szerepekre – így került képbe Kirk Douglas is –, mivel előző filmje, az 1976-os Carrie szerinte azért bukott el a jegypénztáraknál, mert „nevetlen” szereplőgárdával dolgozott. Amúgy egy plusz érdekesség a megszállott filmbarátoknak: egy jelenetben Douglas a buszon azt mondja, „Megöltem őt.” ‒ ugyanez a mondat szerepel De Palma 1976-o Megszállottságában, Cliff Robertson szájából.

Természetesen az említett 15 alkotáson túl Kirk Douglas filmográfiája még számtalan értékes, nagyszerű alkotást tartalmaz, de úgy gondolom, ezekből is kitűnik, hogy Hollywood valóban egy rendkívül kivételes színésszel lett szegényebb 2020. február 5-én. Legendája azonban valószínűleg 103 életévén túl is élni fog, még nagyon-nagyon sokáig.

Szilvási Krisztián

Források: goldderby.com, wikipedia.hu, imdb.com, port.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép; 14. kép; 15. kép.