Azé a Ruth Rendellé, aki 2015-ös haláláig még 80 éves korát elhagyva is kétévente újabb és újabb regénnyel jelentkezett, miközben hasonló gyakorisággal jelentek meg a Wexford nevű nyomozó szériájába tartozó krimijei. A Barbara Vine álnéven is publikált angol írónő a rejtélyes gyilkossági eseteken túl arról is nevezetes volt, hogy a bűneseteken túl kontúros részletességgel tárta fel azok elkövetésének mélyen pszichés mozgatórugóit, ahol a főhősök többnyire a társadalom erősen érintett vesztesei, komoly lelki torzulások hordozói. Rendell számos irodalmi elismerést érdemelt ki, megkapta többek között a brit krimiírók szövetségének Arany Tőr-díját, az amerikai krimiírók szervezetének Edgar-díját, vagy éppen a Sunday Times irodalmi kitüntetését. Több írását is megfilmesítették, a legismertebb adaptáció tőle a Pedro Almodóvar rendezte 1997-es Eleven hús című filmdráma.

Már a Lopott élet címe sem kecsegtet túl sok jóval, legalábbis ami a vélhető lelki torzulásokat illeti, nagy kár viszont, hogy a magyar fordítás ehhez a sablonosan egyszerű megoldáshoz nyúlt az eredeti angol „Kezek fája” (The Tree of Hands) helyett. Pedig utóbbi sokkal, de sokkal kifejezőbb abban az értelemben, amely a regény vissza-visszatérő motívumaként beszél hozzánk metaforikus mondanivalójával. No de mindegy, a Lopott élet legalább direkt módon utal Rendell történetének lényegére. Arra a történetre, amely úgy indít, akár egy rémálom. A fiatal, egyedülálló, (könyv)íróként sikeres anya, Benet kettős fojtásban vergődik: egyrészt majdʼ kétéves kisfia, James fulladást okozó betegsége miatt kell aggódnia, másrészt pedig megérkezik hozzá látogatóba Spanyolországban élő anyja, a hosszú évekig kezelt, mentális problémákkal küzdő Mopsa, aki mostanra talán végre kigyógyult ön- és közveszélyes bolondériáiból. Jamest végül aztán kórházba kell vinni, ám az életmentő műtét ellenére meghal. Sokk a köbön. Mindeközben egy másik szálon belepillanthatunk a 28 éves Carol életébe, aki fiatal kora ellenére már háromgyermekes anya. Carol 20 éves élettársával, Barry-vel él együtt, ám a gyerekek nem zavarnak sok vizet, mivel a nagyobbak intézetben vannak, a legkisebbet pedig, a 2 éves Jasont (becézve Jay) folyton-folyvást rokonokhoz és dadákhoz helyezik ki, hogy ne legyen láb alatt.

A két, (jelenleg) eltérő társadalmi rangú és megítélésű család élete azon a ponton kapcsolódik össze, amikor Mopsa egy napon a 2 éves Jasonnel állít haza a gyászoló Benethez. Kész agyrémnek tetszik, hogy a(z egykor) pszichotikus anya „lopott” egy fiút a lányának cserébe halott kisfiáért, ám Rendell regényében a szituáció korántsem fekete és fehér. Vonásról vonásra ismerjük meg ugyanis Carol családjának attitűdjét és életkörülményeit, amelyeknek tudatában már talán nem is tűnik olyan erkölcstelen ideának, hogy a kis Jay új családra (legfőképpen anyára) találjon. S hogy mi lesz végül a „lopott-megtalált” kisfiú sorsa? Nos, Benet addig tervezi csak magánál tartani, amíg Mopsa vissza nem megy Spanyolországba, hogy (fél)őrült anyja ne legyen büntethető, ám a hiányért kiáltó anyai szív erősebbnek tűnik a világos, racionális gondolkodásnál.... A Lopott életnek megvan az a zseniális, az olvasót „orránál vezető” attitűdje, hogy az eredeti véleményt és álláspontot a részletek kontúros megismerése folytán revideálásra készteti. Persze nem úgy értem, hogy sportszerűtlenül befolyásol minket, hanem hogy erőteljesen ébreszt rá arra, mekkora különbség is képes mutatkozni a véleményformálásnál a felszínesen és a mélyen ismert helyzetek közötti differencia esetében. Egyszerűbben szólva: egy szituáció nem mindig az és olyan, ami és amilyennek elsőre látszik.

Ruth Rendell lélekábrázolása az olvasó elevenébe vág. Hogyan alakul át egy gyermekét elveszített anya érzelmi háborgása az új és lopott jövevény elutasításától az elfogadásáig, majd a belenyugvástól a hozzá való ragaszkodásig. Ezzel szimultán pedig sorról sorra bontja ki az elrabolt kisfiú biológiai anyja a gyermek és az élet iránti attitűdjének nem éppen vonzó komponenseit, hogy a befogadó részéről előbb töprengésre, majd egyértelmű állásfoglalásra ösztönözzön. A fő karaktereken túl a kiegészítő alakok is mind vastag tussal rajzoltak, nem kopnak meg a történtek folyamán, sőt a végkifejlet ügyes és kreatív elvarrásánál szinte mind-mind döntő szerephez is jutnak. Rendell keményen a kezében tartja a gyeplőt, koncepciója az első betűtől az utolsóig átgondolt, történetszövése kerüli az esetlegesség buktatóit. A Lopott élet összességében tehát sokkal inkább lelki utazás a feldolgozhatatlan érzelmi sokkhatások feneketlen mélységeibe és erkölcsileg vita nélkül megkérdőjelezhető gyógyító magasságaiba, mint krimibe hajló tűéles bűntényleírás. Az elgondolkodtató történet végére konklúzióként kettős kívánság fogalmazódik meg az olvasóban: „csak velem ne történjen meg sohasem”, és „senki mással ne történjen meg sohasem”. Így legyen. Azaz ne így legyen.

Szilvási Krisztián