77

Borisz Akunyin: A tüzes pecsét

Könyvkritika

borisz-akunyin-a-tuzes-pecset

Középiskolai történelemtanárom folyton azt mondogatta, hogy egy ország, egy nép történelmét az irodalmát olvasva lehet a legjobban megismerni. Ezért Victor Hugót, Charles Dickenst és a nagy orosz klasszikusokat ajánlotta a figyelmünkbe. A klasszikus szerzők mára vesztettek a közönség érdeklődéséből, különösen a fiatalabb generációk mellőzik e világnagyságokat, mondván, hogy nehézkes, elavult, túlírt szövegeik emészthetetlenek, hosszúak.

Jó hír, hogy rajtuk kívül is van számos olyan szerző, akik egyszerű, könnyed, szórakoztató módon kínálják a tudást és az ismereteket. Akik pedig Oroszország anyácskát szeretnék megismerni, kíváncsiak arra, hogy miért is ragaszkodik annyira Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajnához, miért tartanak az oroszok a nyugattól, és egyáltalán miben is áll(hat) az orosz néplélek, az bátran lapozza A tüzes pecsétet.

Borisz Akunyin három kisregénye – A tüzes pecsét, Ördögköpet, Kökény fejedelem – ugyanis jóval több, mint egy kitűnően megírt, akcióval, vérrel és szerelemmel tarkított történetfolyam. Tetten érhető benne az orosz történelmi fejlődés sajátossága, az orosz különösség és annak természete, a kitörölhetetlen bizánci örökség.

A tüzes pecsét a Kijevi Rusz megalakulása előtti zűrzavaros időkbe vezeti az olvasót, aki Damianosz bizánci hírszerzőnek a Dnyeper menti felderítő akcióit követheti nyomon. A félig szláv, félig görög származású Damianosz előbb a Kijevben alakuló orosz államszervezet körül szaglászik, majd északabbra jutva a varégok szándékait kémleli ki. Küldetésének apropója, hogy megvédje külső ellenségeitől a második Rómaként magára tekintő Konstantinápolyt. Itt jegyzendő meg, hogy Oroszország a történelem folyamán mindig arra törekedett, hogy több legyen, mint egy ország Európa peremvidékén. Mind a mai napig tetten érhető, nem titkolt szándéka egyfajta alternatíváját nyújtani a keresztény nyugati civilizációnak, egy olyan birodalmi pozíciót elfoglalni, amelyik a bizánci örökségként kapott ortodox kereszténység alapjain egy újabb, immár harmadik Rómaként tekinthet önmagára. Olyasvalakire, aki a Kijevi Ruszból egyetemes kultúrát próbál(t) teremteni.

A regény mesteri képet fest a bizánci udvarra jellemző intrikákról, politikai machinációkról és az államszervezet ügyes-bajos dolgairól, kihívásairól. A téma iránt érdeklődők elismerően csettinthetnek, a konstantinápolyi udvari környezet és a város is eleven élőként jelenik meg az olvasó lelki szemei előtt. Ha sokaknak a Trónok harca Királyvára és udvartartása ugrik be, nem véletlen, hisz George R. R. Martin is a Bizánci Birodalomból merített ihletett.

Az Ördögköpet már Kijevben, az újonnan megalakult gazdag városban játszódik. A település függetlenedne a konstantinápolyi pátriárkától, ezért Bizánc követet küld, hogy megakadályozza az egyházszakadást. Oroszország a Kijevi Ruszból eredezteti magát, így a mindenkori Moszkvát elszakíthatatlan kötelék fűzi Kijevhez, akkor is, ha az napjainkban Ukrajna fővárosa. A korabeli viszonyokon és aktuálpolitikai áthallásokon túl mindhárom regényre jellemző az irodalomesztétikai igényesség, ám az Ördögköpetben található, mélyen megkapó jelenet a kötet csúcspontjának bizonyul e téren.

A Kökény fejedelemről szóló részben már a Kijevi Rusz hanyatlásának korában járunk, közeleg a mongol hódítás, amire mind a mai napig nemzeti tragédiaként tekintenek Oroszországban, hisz szétesett az addig virágzóan működő államalakulat. Az éles szemű olvasó ebben a részben is találhat aktualitást, különösen a pufferzónákra vonatkozóan.

Az orosz történelem, napjaink Oroszországának árnyaltabb, szofisztikáltabb megértéséhez sokkal több hasonló alkotásra volna szükség. Kötelező olvasmány!

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com

2020.02.10