164

Szasa Filipenko: Vörös keresztek

Könyvkritika

szasa-filipenko-voros-keresztek

Egy 2019-es felmérés szerint az oroszok hetven százaléka pozitívan ítéli meg Joszif Sztálinnak a Szovjetunió történetében játszott szerepét. A megkérdezettek 52 százaléka inkább pozitívnak ítélte meg a diktátor tevékenységét, ami a sztálini megtorlások ismeretében elsőre különösnek tűnhet, valójában nem az, hisz például a 18 és 24 év közötti megkérdezettek közel fele nem is hallott a Sztálin nevéhez köthető tisztogatásokról.

Emellett pedig sokan gondolják úgy az orosz társadalomban, hogy a sztálini korszak súlyos emberi áldozatai igazoltak, hisz a generalisszimusz vezetése alatt a Szovjetunió sikerrel vívta meg a Nagy Honvédő Háborút, legyőzve a hitleri Németországot. Azt a háborút, amelynek emléke mindmáig az orosz identitás egyik legfőbb tartópillére. A Krím-félsziget annektálása után az oroszok nagy többségének újfent meggyőződésévé vált, hogy Oroszország megint elfoglalta jól megérdemelt helyét a nagyhatalmak között, a vélt vagy valós nagyhatalmi pozíció tudata pedig átrendezte a Sztálinhoz köthető társadalmi viszonyulás arányait is.

Szasa Filipenko könyve nem kevesebbre vállalkozik, mint annak a megértetésére, hogy miként válhatott normálissá a Föld legnagyobb országának állampolgárai számára egy totalitárius rendszer őrült logikája, amelynek mentén milliók pusztultak el és egy társadalom vált lelki ronccsá. A szovjet ember megalkotásának folyamatában csak az maradhatott életben, aki átlátta magát a sztálinizmus alapszabályain, és nem volt híján a túlélési technikáknak.

Még ezen ismeretek birtokában sem volt garantált az életben maradás, hisz a rendszert kiszolgálók tudatában voltak, hogy egyik napról a másikra könnyen a Gulágon vagy a kivégzendők soraiban találhatják magukat. Jörg Baberowski találó kifejezésével élve, ebben a „kollektív elmegyógyintézetben” az emberek elveszítették minden kapcsolatukat a normalitással, társadalmi kötelékeik megszűntek, bárkit bármikor letartóztathattak, börtönbe vethettek, megkínozhattak, átnevelő táborba küldhettek, kivégezhettek.

A Vörös keresztek főhősének férje hadifogságba esik, háborús bűnösnek nyilvánítják, az állandó rettegésben élő Tatjána Alekszejevnának pedig a munkahelyén kerül kezébe a svájci Vörös kereszt hadifogolylistája, amelyen férje neve is szerepel, akiről a háború kitörése óta semmit nem hallott. A fogolycserére javasolt lista az akkor éppen ott dolgozó, rettegésben élő asszony kezébe jutott, így rábukkant férjére. Szörnyű dilemma elé kerül: törölje férje nevét a listáról, vagy kérvényezze a hatóságoktól a cserét, amivel saját ítéletét is aláírná? Az Alzheimer-kórral küszködő, immár Minszkben élő Tatjána Alekszejevna szomszédjába új lakó költözik, akivel megosztja élettörténetét.

Minden adott tehát egy elemi erejű, megrendítő lélektani regényhez, amit a kiadó meg is előlegez, hisz a fülszövegben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének lelki bugyraiba való alászállásához hasonlítják Filipenkó látomását. A nagy merítési lehetőséget adó alapanyag és a dosztojevszkiji analógia ellenére a szerzőnek nem sikerült megugrani a lécet. Egész pontosan hiányoznak belőle a lélektani folyamatok, a részletes szereplőábrázolások, az egész regényfolyamra a felszínesség jellemző. Pillanatfelvételeket kapunk, miközben a motivációkról, a megnyomorított ember pokoljárásának szintjeiről nem sokat tudunk meg, így kénytelen az olvasó a fantáziája szerint betömködni a szereplők életében tátongó lyukakat. Emellett pedig a szociokulturális környezet bemutatása is sekélyes, elnagyolt, így aki ezzel a könyvvel ismerkedne a sztálinizmussal, biztos, hogy számos kérdésére nem fog választ találni. (Nekik Arthur Koestler Sötétség délbenjét ajánlom.)

A tomboló erőszak naturalista ábrázolása helyén van, időnként hiteles is Tatjána Alekszejevna, viszont hiányzik belőle az a kötőanyag, ami az olvasót összekapcsolná vele és szenvedéstörténetével. A csúcspontnak szánt lágerbeli filozofikus elmélkedések Istenről és hitről jól mutatják, hogy sokkal több is lehetett volna ebben a könyvben. A Dosztojevszkijjel való párhuzam minden nemében sántít, talán emiatt is voltak túlzott elvárásaim, ám ha az olvasó mellőzni tudja az analógiát, akkor egy valóban letisztult, könnyen olvasható történetet kap, ami talán kedvet csinálhat a korszak, a sztálinizmus és Oroszország mélyebb megértéséhez.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com

2020.02.06