Anthony Hopkins (A két pápa) – Berente Erika

Erős mezőnyben versenyez jelöltem, Anthony Hopkins. Al Pacino, Jo Pesci, Brad Pitt és Tom Hanks a vetélytársai ebben a kategóriában. Minden tiszteletem az övék, de kétség sem férhet ahhoz, hogy ő érdemli a szobrot. A két pápa című filmben XVI. Benedek bőrébe bújva egy megtört, meghasonlott öregember figuráját kellett megformálnia, aki – Szent Péter trónján ülve – világunk első számú vallási vezetője. Hopkins rutinos színészként finoman egyensúlyozott a rigorózus akarnok, az Istennel bensőséges kapcsolatot elkeseredetten kereső hívő és egy krízist kezelő menedzser karaktere között. A film tulajdonképpen egy fejlődéstörténet. Ezt az utat azonban nem a későbbi pápa, Bergolio járja be, hanem a sokak által egyszerűen „Isten rotweilerének” nevezett XVI. Benedek. Bámulatos, ahogy Hopkins alakításában Ratzinger kezdeti ellenszenve szép lassan kíváncsisággá, majd elfogadássá és megértéssé szelídül. A hatalomról való lemondás fázisait végigkísérve láthatjuk, ahogy ezzel párhuzamosan XVI. Benedek hite megújul, életöröme kibontakozik, és elnyeri a barátság adományát is. Zseniális alakítás! Egy kérdés merül fel csupán bennem: miért nem a legjobb férfi főszereplő címre jelölték?!

Brad Pitt (Volt egyszer egy... Hollywood) – Ősze Mária

Brad Pitt lassan-lassan végképp kiöregszik a szépfiú szerepkörből, így végre teljes színészi vértezetében pompázhat Quentin Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood című nagyszabású filmjében. Pitt Cliff Booth-t, Rick Dalton, a Leonardo DiCaprio által játszott főhős kaszkadőrét és dublőrét, háttérben megbúvó titokzatos mindenesét, majdhogynem lelki szemetesládáját alakítja, akinek megformálásáért immáron negyedik színészi Oscar-díj jelölését gyűjtötte be. Teljesen jogosan! Kettejük közös jeleneteiben ugyanis olyan magától értetődő módon játssza a háttérembert, és szürkül be személyisége, mintha nem az egyik legnagyobb filmcsillaga lenne az amerikai mozitörténetnek. Azonban nem DiCaprio játssza le a vászonról, hanem Pitt képes ilyen átalakulásra. Kiválóan mutatja meg egy átlag hollywoodi mindenes lepusztult, kiüresedett életét, aki emberi érzelmeket szinte már csak kutyája iránt mutat, bár ez a szeretet is inkább diktatórikus. Aztán persze azokban a jelenetekben, amelyekben kiléphet kissé szerepéből, amelyek már csak róla szólnak, megmutatkozhat sármja, lazasága, karakterének ironikus oldala, mindez remek színészi alakítással kihangsúlyozva. Nincs kétségem, hogy a kategória fergeteges mezőnyében Brad Pitt fog nyerni!

Joe Pesci (Az ír) – Szilvási Krisztián

Az ír másik mellékszerepének jelöltjét, Al Pacinót eggyel lejjebb agyondicsérem Hollywood „visszatérőjeként”, viszont Joe Pescivel kapcsolatban sem mondhatok kevesebbet. Az 1990-es Nagymenőkért (szintén Martin Scorsese-film) kapott Oscar-díja óta többnyire könnyedebb fajsúlyú mozikban tűnt fel, az elmúlt 20 évben pedig mindössze 4 filmben szerepelt! De most valami olyat robbantott a vászonra, amelytől eláll a lélegzet. Elsőre talán úgy tűnik, De Niro mellett asszisztál a fokozatosan eposzivá szélesedő történetben, untermann helyett azonban valódi atmoszférateremtő jelenléttel bír. Korábbi filmjeiben megszokott temperamentumát szándékoltan, mindenféle görcs és feszültség nélkül fogja vissza, hogy Russell Bufalino maffiózó karakterében mindenen és mindenkin higgadtan mérlegelő határozottsággal tartsa rajta a szemét. Arc- és testmozdulatai kimértek, beszéde érzelmektől mentesen megnyugtató, ugyanakkor határozott és ellentmondást nem tűrő. Rendesen korosodó alakja egyszerű öregembernek hat, azonban ahol ő ott van, még a légkör is vigyázzba vágja magát. Az a lefojtott színészi eszköztár, amellyel tényleg alázatot mutat a koncepció felé, elképesztően nagy teljesítmény. Úgyhogy igazán nem tudnám eldönteni, melyik kezembe harapjak, ha választanom kellene közte és a Jimmy Hoffát lenyűgözően megformáló Pacino között, de könnyen lehetséges, hogy Joe Pescinek kell(ene) aranyszoborral távoznia a világ legnagyobb filmes gálájáról.

Al Pacino (Az ír) – Szilvási Krisztián

Kevés hasonló igazi „visszatérést” könyvelhettünk el az utóbbi években, mint Al Pacinóé (hiszen hol van már az 1993-as Egy asszony illata), aki valóban régi, döbbenetesen zseniális formáját hozta Az írben Jimmy Hoffa bőrében. A 70-es, 80-as évek gengszter-etalonja – bár végső soron nem (teljesen) maffiózót alakít a szerepében – valahol visszatalált ahhoz a gyökeréhez, amelyre karakteres arca és orgánuma, tekintélyt parancsoló megjelenése és végtelenül kontúros színészi eszköztára predesztinálja. Meglepő módon most először dolgozott együtt Martin Scorsesevel, mégis úgy lubickol a mester univerzumában, hogy öröm nézni. Hoffa a valóságban „az amerikai történelem legnagyobb munkásvezére” volt, a milliós nagyságrendű tagot tömörítő fuvaros szakszervezet elnöke. (Akiről készült már film Jack Nicholson főszereplésével 1992-ben.) Ha úgy nézzük, Az ír szerteágazó történetének csupán „mellékszerepe” Hoffa figurája, azonban rajta keresztül, a vele való kapcsolat miatt nyer a (Robert De Niro játszotta) főhős újabb dimenzionális meghatározásokat a filmben. Al Pacino kirobbanó formában csinál még nagyobb teret és „felhajtást” magának és alakításának, amellyel nem rombolja a koncepciót, helyette brutális mélységeket karcol a film textúrájába. Erőszakosan makacs természetű karakterének minden mozdulata, mimikája és megformált mondata élő játékot mutat. Ezzel a hitelességgel pedig – Joe Pescit leszámítva – nem kelhet versenyre egyetlen vetélytársa sem az aranyszoborért.

Tom Hanks (Egy kivételes barát) – SzaSzi

Tom Hanks-nek már kétszer megadatott, hogy kezébe vehesse a díjat (Philadelphia, Forest Gump). Azonban a legutóbbinak is már 19 éve! Az Egy kivételes barát című életrajzi drámában ismét egy különleges kisugárzású embert kelt életre: az egykor népszerű ikonikus műsorvezetőt, Fred Rogers-t idézi meg. Egy legendássá vált figurát, aki jellegzetes kardigánjában több mint 30 éven keresztül szórakoztatta mesés-bábos-zenés műsoraival az amerikai gyerekeket, és akinek fontos volt a legkisebbeknek megtanítani, hogyan kell megélni az élet dolgait, elfogadni az érzelmeinket, olyanokat is, mint a válás vagy az elmúlás. Nekünk, európaiaknak ismeretlen ez a sorozat, mégis amikor felcsendül a főcímzene, és megjelenik Hanks mint Mister Rogers, mintha csak újabb részt látnánk a műsorból. Tökéletesen idézi meg Rogerst, ragyogóan ragadja meg a személyiségét, kiváló hangulatteremtő, ezért valóságosnak tűnik az időutazás. Mister Rogers bűvköre a felnőtteket is elérte, így azt a cinikus újságírót (valós személy alapján), aki feladatul kapja, hogy készítsen riportot Amerika kedvencével. Sejthetjük, hogy nemcsak riporterként, emberként is rengeteget kap, a találkozás nyomán átértékeli egész, sérelmekkel terhelt életét. Lássuk be, egy ilyen „kivételes barát”, aki mellett merünk önmagunk lenni, fontos lenne mindannyiunk életében. A tanulság megértésében és átélésében nagy szerep jut Tom Hanks-nek, aki mindezt cukormáztól mentesen, könnyed eleganciával, meggyőző erővel teszi. Számomra nem kérdés, hogy ez a ragyogó színész megszerzi a harmadik Oscarját, vagyis behúzza a mesterhármast.

Játsszanak hát velünk: Találjuk ki együtt! – Oscart nekik!

Oscar 2020 cikksorozatunk korábbi cikkei:
1. rész: Oscar 2020 – Ki lesz a legjobb női mellékszereplő?

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép.