Az első kötet Ébredés alcímen a sorozat 1-6. füzeteit, míg a Vér című második a 7-12. füzeteit tartalmazza. Bár a történet nincs még lezárva kint sem, és a folytatás idénre várható, mindkét kötet egy-egy nagyobb esemény, azaz kalandsorozat mentén van felépítve, így önállóan is működőképes. Elöljáróban annyit, hogy remekül reflektál megkavarodott és régi formáit tempósan veszítő korunkra, másrészt meglepő erejű látomás az emberben lakozó démoniról.

Marjorie Liu író nem csak képregényben érdekelt, tucatnál több regénye vált bestsellerré, de a British Fantasy, Hugo és Eisner díjakat többször is besöprő Monstress is elég, hogy számon tartsuk, akárcsak Sana Takeda illusztrátor/képregényrajzolót, aki az X-23 és Ms. Marvel címek mellett szintén ezzel a munkájával lépte a legnagyobbat, már csak azért is, mert ezt a barokkosan telített képi világú képregénysorozatot lapozgatós albumokként is érdemes időnként elővenni.

A történet hőse Farkasvérű Maika, aki egy brutális háború utáni zavaros világban próbál túlélni és magára találni, miközben az emberek és arkánok közti viszály egyik kulcsszereplőjeként csak az nem vadászik rá, aki nem elég bátor ehhez. A mű világa egyrészt gazdagon rétegelt, másrészt szinte kibogozhatatlan, egyre-másra tűnnek fel addig nem ismert lények, emberek, emberszerűek, antropomorfok, és nem feltétlenül derül ki, hogy némely rokonnak miért van nagymacska feje, míg mások épp miért cápaszerűek vagy sellők, és például miért is vágyják annyira kiirtani a rendkívül művelt és mágia-érzékeny macskák népét – már azon felül, hogy talán pont ezért. Épp ez az egyik lényeg, hogy a másság tán sosem volt még ennyire tapinthatóan és megrázóan közel hozva az olvasóhoz.

Mintha a bennünk lakozó sokaság és sokféleség lenne karakterekre bontva és visszatükrözve (ahogy az őshagyomány tartja: az ember neve légió). Marjorie Liu nem szokványos világépítésben érdekelt, kevés dolgot kell bemondásra elfogadnunk, azok is inkább a macskatörténelem-könyvek lapjairól néznek ránk a fejezetek közé ékelve, és bár néha egy-egy szituációban ki van faggatva az adott karakter, amitől kicsit továbblátunk, de ez sem ad okvetlenül kimerítő támpontot. Az első kötet nagyjából feléig párszor megkérdeztem magamtól, hogy biztosan el akarom-e olvasni a könyvet, talán elég lenne csak lapozgatni és csodálni lenyűgözően rajzolt tablóit, meg szörnyülködni szélsőséges brutalitásán, de aztán elfogadtam, hogy Liu nagyon is tudatosan alkalmazza ezt a lassan kibontakozó narratívát, és nagy teret ad az olvasónak a felfejtésre. Ezenfelül Maika rázós és kíméletlen útja ebben a zavaros politikájú és a kegyetlenségeket mindennapi természetességgel kezelt világban messze nem csak külső kaland, sőt, talán az a kevésbé.

Mivel a főhős belső gondolatai adják a narrációt, tűpontos látleletté válik ez az én-keresés: a külső történések közben Maika egyrészt belső démonjával perel és küzd, másrészt kivételes képességű és erejű anyjának való (utólagos) megfeleléskényszer végeérhetetlen monológjába bonyolódunk bele – az egyik legjobb írói ötlet, hogy a külső történésekre és a megszólításokra is gyakran ez a belső monológ Maika reakciója. A benne megbúvó démon ráadásul valóságos lény, aki állandóan éhes, és bár úgy tűnik, hogy szívesen átvenné a gazdatest fölött a hatalmat, épp annyira retteg is a világba való kilépéstől. A szülőtől az utódra átvetített önmegvalósítás-kényszer pedig ugyanennyire látványos törést és meghaladhatatlannak tűnő blokkokat okoz a főhősben, miközben azért a külső fenyegetéseket is kezelni kell valahogy. Amikben Maika nem feltétlenül részesíti előnyben a szelíd megoldásokat. Ez persze kevésbé meglepő, ha látjuk, hogy a fél világ vadászik rá, és sorra hullanak nem csak az ellenségei, de a segítői is.

Abszolút kedvencem Maika elmaradhatatlan társa, a Kisróka nevű kislány, aki tényleg egy rókaszerű ártatlan csöppség. Bájos és rajongó lénye, valamint mindent meghaladó bátorsága, ahogy a reménytelen helyzetekben remegve bár, de mindig szembenéz a fenyegetésekkel, olyan fókuszpont a történetben, amelynek nézőpontjából az univerzális ártatlanságért aggódáson felül egyéb minőségek is tartósan jelen vannak, és a főhős világára is több szempontból láthatunk rá. Maikát megszeretni nem könnyű, még elfogadni sem, pedig szempontjai érthetőek, és ha őszinték vagyunk magunkhoz, mi sem feltétlenül lennénk kevésbé kegyetlenek és agresszívek ilyen szélsőséges megmérettetések közepette, viszont ilyesmit felvállalni senki nem szeret. A Maikában lakozó és néha fizikai valójában is előbújó démoni lény bár valamiféle ősistenségként van felvázolva, nem a lovecrafti vonalat követi, sokkal emberibb és esendőbb azoknál: jobban gyötri saját bűnössége isteni hatalmánál, vagyis nem a mélyfekete-, inkább a szürkezóna lakója. Igaz, annak azért a sötétlő aljából.

A Monstress vizuális világa valóban egyedi, a figurák részben a keleti manga-stílus jegyeit hordozzák, kidolgozottságuk viszont a klasszikus fantasy festményekre hajaz, a hátterek pasztelles atmoszférája és a mindenhol jelenlévő, egyszerre szimbolikus jelekre és a természet kacskaringós vonalvezetéseire emlékeztető díszítések architektúrája lenyűgöző komplexitású univerzumot hozott létre, éppúgy érzékelteti az anyagba ragadást, mint az álomszerű illanóságot. Ezenfelül Takeda nagyon jó karakterállandóság tekintetében is, nem egyszerűen csak minden helyzetben felismerhetők a figurái, de a legkülönbözőbb szituációk és érzelmi állapotok ábrázolásában is remekel.

A Monstress nagyon nem ifjúsági könyv, ahhoz azért szélsőségesen brutális dark-fantasy, viszont érdemes beszereznie mindenkinek, aki támaszokat keres az irodalomban és a képregények világában saját belső ingásaihoz, mert a másság itt nem valami külön nevekkel jelzőzött poszterállapot, inkább a „minden ember egyediségének” deklarálása. Sztereotip szónoklatokkal leegyszerűsített és túlterhelt világunkban az ilyesmiből van a kevesebb.

A kiadó weboldalán bele is lehet olvasni a képregénybe.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu