352

Romsics Ignác: Magyar rebellisek

Csiszár Antal könyvismertetője

romsics-ignac-magyar-rebellisek

Romsics Ignác történész Magyar rebellisek című tanulmánykötete az elmúlt ezer év 11 lázadó csoportjáról szól. Mindegyik esetben három kérdés köré rendezi gondolatait: kik voltak, honnan jöttek a rebellisek, miért lázadtak fel és mit akartak.

A magyar történelmen „átutazva” megismerkedhetünk mindazon konfliktusokkal, melyek a hatalom körei és azok ellenzéke részéről zajlottak le. Ezen összeütközések tétje az európai főáramhoz való csatlakozás vagy abból történő kimaradás volt: István király és Koppány, Vata és fia, János, András és Béla stb. Később a paraszti társadalom és a feudális uralkodó osztályok közötti összecsapásokról olvashatunk, melyeket a kegyetlen jobbágyterhek váltottak ki, súlyosbítva a rovásukra elkövetett méltánytalanságokkal: Budai Nagy Antal-féle mozgalom, Dózsa György vezette parasztháború.

Az egységes Magyar Királyság felbomlása, a török és osztrák fennhatóság a nemesi rendek sérelmeivel párosult, ez vezetett a Bocskai István nevéhez fűződő felkeléshez, illetve a Wesselényi Miklós fémjelezte összeesküvéshez.

A török kiűzése sajnos nem vezetett a független és egységes Magyar Királyság visszaállításához, országunkat az osztrák tartományokba való beolvasztás fenyegette. Ez ellen tört ki a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc, melynek kezdeti sikerei annak voltak köszönhetők, hogy a Habsburgok figyelmét elsősorban a spanyol örökségért vívott küzdelme kötötte le. Amikor erői ezen az ellenfélen felülkerekedtek, a szabadságharc hanyatló szakaszba fordult, és hathatós külföldi segítség híján kudarcra ítéltetett. Részsikerként annyit könyvelhetett el, hogy a császár és király megígérte a nemesi alkotmány tiszteletben tartását.

A francia forradalom hatása kiindulópontjától messze is érvényesült: I. Ferenc király reakciós intézkedéseket foganatosított, mely ellen a magyar jakobinusok névre hallgató mozgalom szervezkedett messze ható, felvilágosult reformtervekkel. A résztvevők (Martinovics Ignác és társai) vérpadon végezték, sokan hosszan tartó börtönbüntetést szenvedtek.

Az ezernyolcszázharmincas évek ismételt felpezsdülést hoztak hazánkban. Szárba szökkent a reformmozgalom, melynek célja a Habsburg Birodalmon belüli önállóság kivívása és a polgári átalakulás volt.

Negyvennyolcban forradalmak rázták meg Európát, melyből Magyarország sem maradt ki: győztes polgári forradalom zajlott le. Az áprilisi törvényeket a király szentesítette, a helyzet optimizmusra adott okot, de az udvar hitszegése fegyveres harcot kényszerített ki, mely ‒ ragyogó katonai sikerei ellenére ‒ a külföldi túlerő miatt vereséget szenvedett. A visszaállított önkényuralmat azonban nem tudták tartósítani, az olasz tartományok elvesztése és a német területekről való kiszorulás eredményezte a kiegyezést. Az elkövetkező évtizedek a ragyogó békeidők néven kerültek be a magyar történelembe.

Sajnos az első világháború megtörte a trendet, a vesztes oldalra kerültünk. Az elégedetlenség először polgári (Károlyi Mihály), majd szocialista (Kun Béla) forradalomhoz vezetett. A Tanácsköztársaság rendszere addig példa nélkül állt az ország történelmében: széles körű államosítások, kulturális és szociális intézkedések vegyültek kíméletlen vörös terrorral. A kommün bukását a Horthy-, majd a Szálasi-rendszer követte. Ezt számolta fel a második világháború végén a hazánkba betörő és azt megszálló szovjet hadsereg.

Ismét a vesztes oldalra kerültünk. A rövid ideig tartó koalíciós rendszert a proletárdiktatúra kommunista terrorisztikus rendje követte, mely ellen – a keleti tömbben először – a magyarok lázadtak ötvenhatban. A néhány napos reményt a szovjet szuronyok törték le.

Kádár János először represszív intézkedésekkel konszolidálta uralmát, majd az engedmények politikájával megteremtette a „legvidámabb barakkot”.

A viszonylagos – mintegy másfél évtizedes – jólétnek az olajválság vetett véget: megmutatkoztak a rendszer alapvető fogyatékosságai. Mindez az ellenzéki mozgalmaknak ágyazott meg. Mivel Kádárék erősen nyugati kölcsönökre voltak utalva, az erőszakos fellépéstől visszariadtak: így egyre erodálódott a rezsim. Mind belülről (reformkommunisták), mind kívülről (népi és urbánus ellenzék) kikezdték.

Az ellenlábasok egyre szervezettebbek lettek. 1988-ban pártértekezlet keretében Kádárt menesztették, 1989 júniusában Nagy Imrét és társait újratemették. A Szovjetunióban zajló változások Kelet-Európának a szovjet befolyás alóli felszabadulását eredményezték.

1989-ben Ellenzéki Kerekasztal tárgyalások kezdődtek. A Kádárt váltó Grósz Károly is háttérbe szorult. Október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Ezerkilencszázkilencvenben szabad választásokat tartottak, s ezzel teljessé vált a rendszerváltás.

A könyvben a mozgalmak és felkelések eseménytörténelmén túl a résztvevők társadalmi helyzetéről, családi körülményeiről is széles körű ismereteket meríthetünk, és a szerző külön kitér a politikai emigráció kialakulására, a résztvevők sorsára is. Megtudhatjuk, kik élhettek az amnesztia lehetőségével, illetve az akasztófa árnyékából hogyan emelkedhetett gróf Andrássy Gyula először a miniszterelnöki, majd a közös külügyminiszteri székbe (ebben a minőségben egyetlen magyarként).

Elmélyedhetünk a politika boszorkánykonyhájában (kegyelem és kivégzés váltogatása, a nagyhatalmak hozzáállása), valamint láthatjuk a közvélemény és a hivatalos politika ellentéteit. Mi tette akadálytalanná az ötvenhatos szovjet fegyveres intervenciót? Erről is találunk magyarázatot a nagyon adatgazdag műben.

Mindazoknak, akik a magyar történelem viharos eseményeiről, részvevőiről, azok szándékairól árnyalt képet akarnak alkotni, jó szívvel javaslom a könyv tüzetes elolvasását.

Csiszár Antal

2020.01.27