A világ végén is csak a hatalom számít

Snowpiercer – újranéző filmkritika

snowpiercer

Bong Joon Ho legújabb filmje, az Élősködők, éppen most hódította meg a mozikat, de az egyik nagy kedvenc a rendezőtől a 2013-as Snowpiercer – Túlélők viadala marad. A posztapokaliptikus film megosztotta anno a közönséget és a kritikusokat is, de a szinte végig egy vonaton játszódó cselekmény jól és látványosan megszerkesztett sci-fi kritika volt az emberi társadalomról.

A dél-koreai rendező első angol nyelvű filmje volt a Snowpiercer, ami az ország egyik legdrágább és legjövedelmezőbb mozija is lett egyben. A szereposztás meglehetősen soknemzetiségűre sikerült, de a pénz nagy része arra ment el, hogy olyan színészeket szerződtettek, mint például Tilda Swinton, Chris Evans, illetve Ed Harris. A film látványvilága simán elmegy egy nagy blockbusternek, és emellett nagyon animációsnak is hat, ami annak köszönhető, hogy az egész ötlet egy 1982-es francia képregényen alapul.

A bő kétórás film szerint 2031-ben járunk, 17 évvel azután, hogy a globális felmelegedés elleni küzdelem során az egész bolygó megfagyott, és a Föld összes túlélője a Snowpiercer nevű jégtörő vonaton zakatol, megállás nélkül, körbe-körbe a világon. A vonat egy abszolút luxusjárat, ami elsőre azonban nem egyértelmű, mert a film a jármű hátuljából indítja a cselekményt, ahol a legszegényebbek laknak. Rongyokban járnak, gusztustalan zselékockákon élnek, és katonák veszik őket körbe, akik rabként tartják fogva az ott élőket. A Chris Evans alakította főszereplő vezetésével azonban egyik nap fellázad a hátsó vagon, és sok áldozatot hozva elindulnak a vonat elejébe, hogy átvegyék felette az irányítást. A felkelők fokozatosan haladnak előre, és így kap a néző is egyre vadabb látványorgiát, a vagonok ugyanis különféle világokba visznek minket, ahol egyre nagyobb a jólét. Nem csak növénytermesztő kabinok és mindennel felszerelt iskola van a vonaton, de a fegyveres katonák után látunk fényűző éttermeket, bálokat, drogos techno-bulikat, szaunatermeket és mindent, ami általában a gazdagok kiváltsága. Az előremenetel persze egy csomó áldozatot követel, és közben rengeteg kérdésre is választ kapunk, hogy aztán a film végén Chris Evans, a világ utolsó cigarettáját a kezében szorongatva meséljen egy elég durvát, közvetlenül a finálé előtt, ami persze még jó pár csavart tartogat.

A Snowpiercer látványvilága hibátlan, nagyon vonzza a tekintetet, maximum a külső CGI jelenetek gyengébbek, de azokból kevés van. A sztori értelmesen van felépítve, és nagyon jó tempóban adagolják az információkat. A csaták dinamikusak, a színészekkel sincs gond, viszont az epikusnak szánt jelenetek valószínűleg csak azoknál működnek, akik nem sokszor gondolkoztak el a film témáján vagy találkoztak azzal. A Snowpiercer ugyan ötletes, de egy viszonylag gyakran látott utópia-képpel foglalkozik, amiben kritizálja a társadalmi rétegek közti különbséget és a magukat felsőbbrendűnek képzelő embereket, akik még a világ végének a torkában is csak a hatalomra tudnak gondolni.

A Snowpiercer lehet, hogy egy kicsit elcsépeltnek hat kérdéskörével, de vitathatatlanul kreatív és vizuálisan felejthetetlen. Tulajdonképpen egy egyszerű ötletből hozza ki a maximumot, és nagyon változatos színtereket tud elénk rakni, ami emlékezetessé teszi napjaink sci-fi termésében. Bong Joon Ho munkásságára érdemes odafigyelni, bár a Netflix által készült Okja gyengébb, de legalább látványos; a Gazdatest c. filmje óta azonban tudjuk, hogy tehetséges. Valószínűleg neki is az a sors jut, hogy Hollywood karon fogja, és ajánlanak majd neki valami szuperhősfilm rendezési lehetőséget, amiben kevésbé tud kreatív lenni. De addig bármikor újranézhetjük tőle a Snowpiercert, például a Netflix-en.

Annál is inkább, mivel május végén jön belőle a sorozat is, Jennifer Connelly főszereplésével.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.01.28