258

Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia

Horváth Gábor könyvkritikája

isaac-asimov-alapitvany-trilogia

2018 végén jelent meg a Gabo Kiadó jóvoltából Isaac Asimov klasszikusa, az Alapítvány-trilógia egy kötetben, s hezitálás nélkül adtam le a rendelést az egyik könyvesboltban rá, hiszen kedvencem a sci-fi, különösen ez a mű. Olvastam már korábban többször is.

Asimov Alapítvány-trilógiája (valójában sorozat, hiszen a szerző a 80-as években kibővítette az eredeti hármast, de ezekről most nem beszélünk) a tudományos-fantasztikus irodalom igazi nagyágyúja. Aki olvasta, annak ezt nem kell megmagyaráznom, de annak, aki még nem, talán adhatok ötleteket, miért is tegye meg ezt mihamarabb.

Mindenekelőtt azért, mert ez a könyv nem egy elképzelt fantáziavilágba helyezi a cselekményét, hanem itt, nálunk játszódott le évszázadokon át, és játszódik le újra és újra. Már Hérodotosz észrevette, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát, birodalmak emelkednek fel, omlanak össze, majd állnak össze újból, s ezt olyan egyszerű történelmi fogalmakból is ismerhetjük, mint az egyiptomi ó-, közép- és újbirodalmak. Persze Asimov nem a Nílus-völgyit, hanem a nyugati civilizációnk egyik alapjának számító rómait vette mintául. Az ötletet, mint az új magyar kiadás előszavából is megtudhatjuk – bár ezt történelemben jártasak hamar kiszúrják ‒, a Római Birodalom adta, még pontosabban az Asimov által elolvasott Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című monumentális műve. A Galaktikus Birodalom fővárosa, a Trantor bolygó maga Róma, amely még romjaiban is mutatja egykori hatalmát, csak hát Asimov a márványt acélra cserélte, és időgéppel elküldte a jövőbe.

Először is tudni kell, hogy nem egyszerre megírt szerves egész a kötet, bár ez a vonalvezetésen nem érződik, legfeljebb az időnkénti ismétlésekben tapasztaljuk. A trilógia mégis egységet alkot, így érdemes olvasni, s azt gondolom, nem baj, ha az Asimov által később megírt előzmények és „utózmányok” (igen, hülye szó, de mivel szerintem én találtam ki, megtartom) kimaradnak, mert bár jobban megismerjük a történet hátterét, ez a hármas így önmagában megáll. A külön-külön megírt novellák úgy illenek össze, mint a boltív kőkockái, s megtartják saját súlyukat. A három „regény” ‒ maradjunk ennél a fogalomnál – a következő időszakokban készült:

1. Alapítvány (Fundation) – Eredetileg az öt fejezetből négy (a 2-5.) külön-külön jelent meg 1942 és 1944 között, majd 1951-ben csapták hozzá bevezetőnek a mai első fejezetet, és ekkor jelent meg könyv alakban.

2. Alapítvány és Birodalom (Fundation and Empire) – Két novellából áll (1. A generális – The General, 2. Az öszvér – The Mule), amelyeket először külön adtak ki 1945-ben, majd egyben is 1952-ben, regény formátumban.

3. Második Alapítvány (Second Fundation) – Szintén két novellát tartalmaz (1. Az Öszvér keresi az Alapítványt – Search by the Mule, 2. Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt – Search by the Fundation), amelyek 1948 és 1950 között jelentek meg apránként, majd 1953-ban regényben összefogva.

Ez alapján látható, hogy valójában egy 70 évnél is régebbi sci-firől van szó, s amelynek 70 éves távolságából szinte semmit sem érez az ember az olvasása közben.

A történetek vezérfonala az úgynevezett Sheldon-terv, amely szerint a Galaktikus Birodalom már megakadályozhatatlan – bár eleinte észrevehetetlen – bomlását követő barbarizmus korát két Alapítvány segítségével igyekszik lerövidíteni mindössze ezer évre, hogy kialakulhasson egy új birodalom, amely majd ismét békét és civilizációt juttat a Tejútrendszer minden pontjára. Hari Sheldon, a pszichohistória tudománya révén ugyanis nagy pontossággal meg tudja tervezni, hogy egy adott ponton az emberiség tömegei milyen módon viselkednek, és mit akarnak statisztikai alapon. A pszichohistóriában az egyén nem számít, viselkedésének következményei elhanyagolhatóak az emberiség egészének mozgásaihoz képest, így előre lehet látni a történelmet.

Be kell vallanom, történelmi felfogásomból adódóan idegenkedek a társadalom-mérnökösködés minden formájától, nekem még a kötelező társadalombiztosítás is támadás a pénztárcám ellen, de ezt elfogadom bizonyos szintig mint szükséges rosszat. Ellenben minden kommunista ideológia, amely azt vélelmezi, hogy a társadalmat erőszakos úton meg kell változtatni, tőlem mérhetetlen távol áll, sőt számomra kifejezetten ellenséges. Az én nézőpontom szerint a társadalomnak magának kell alakítani szépen lassan magát, hogy szerves fejlődés révén változzon, s nem erőszakosan, mert a történelmi tapasztalat arra tanít, hogy annak sosincs jó vége. Nem lehet demokráciát exportálni a közel-keletre, mert az ottani társadalom nem képes akceptálni. Egyszer majd talán képes lesz, de ezt döntsék el ők. Asimov Sheldon-terve inkább a szerves fejlődést jelenti nálam – az egy Sheldon-féle belenyúlást követően ‒, hiszen kifejezetten arra megy a játék, hogy tudatosan ne befolyásolja senki a tervet. Az első Alapítvány például nem tudhat a másodikról, és a társadalomszerveződés is fokozatosan, evolúcióval alakul ki, ahogy az enciklopédistákat követik a választott polgármesterek, majd őket a türannoszok, hogy átadják helyüket a kalmárfejedelmeknek.

Asimov pszichohistóriával kapcsolatos ötletében sokan egyfajta marxizmust látnak – mondván, a történelmi szükség mindig utat talál ‒, de én inkább a szociál- és tömegpszichológia, vagy a XIX. századi statisztikamánia lenyomatát véltem felfedezni nála. Ennek ma is divatja van, olyan, mintha Asimov regényben foglalta volna össze közérthetően Harari, Pinker vagy Piketty könyveinek összes mondanivalóját minden lábjegyzet és sallang nélkül. Szociológia, pszichológia, filozófia, történelem egyben. Őszintén szólva az Alapítványban lecsupaszítva nem nagyon látok baloldali világnézetet, sokkal inkább egy klasszikus liberális világlátást. Asimov nagyon összetett gondolkodó és író volt, aki nem kedvelte például a 60-as évek marxizmussal igencsak átitatott ellenkultúráját (pl. hippik), ugyanakkor humanista elveket vallott. De erről itt ennyi elég, ha valakit érdekel, elmélyülhet az életében, és fogalmazza meg magának, milyen ember volt.

Folytatva a korábbi gondolatsort: Asimov könyvében nagyon is ott a kétely, hogy az egyén valóban ilyen tehetetlen-e a történelmi szükségszerűség, materialista determináltsággal szemben. Hiszen ha az Öszvér nem születik meg, ha Bayta nem lép fel az Öszvérrel szemben, vagy ha a Második Alapítvány vezetői nem dolgoznak rendesen, akkor bizony minden másként alakul. De ennek megértéséhez már tényleg el kell olvasni a művet!

Az Alapítvány-trilógia egyébként nehéz könyv, és nem fizikailag csupán. Odafigyelést igényel, koncentrációt. Sok a szereplő, és könnyen átsiklunk valami fontos felett, ha nem vagyunk résen, és egyes dolgok nem lesznek világosak később. Az első fejezet egyes mondatai csak az utolsó után lesznek kristálytiszták. A trilógia legerősebb része nálam egyértelműen az Alapítvány és Birodalom. Ennek mindkét novellája/kisregénye briliáns, de Az öszvér egészen egyedi. Noha ez a különleges hódító mutáns antagonista a történetben, és effektíve nem is ember, mégis a legemberibb alak mind közül.

De ha már karakterek! A szereplők nagyon vázlatosak, mélysége alig néhánynak van (ilyen a zseniális tábornok, Bel Riose, de különösen a már sokat emlegetett Öszvér), ám Asimovnál amúgy sem ez a lényeg, az egyének csak apró hangyái a bolynak, s őt az egész emberi hangyavilág érdekli összetettségében és működésében. Nagyon mély, nagyon erős anyag. A trilógia egészen egyedi, hiszen nincs igazi protagonista benne, főszereplője a Galaktikus Birodalom, még pontosabban az emberiség mint egész és az egyéniség mint független önálló entitás. Nem véletlenül nem sikerült még megfilmesíteni, holott ma már az Egyesült Államokban szinten minden valamirevaló regényt adaptáltak ötször. Egy sorozat ugyan már az előkészítési szakaszban jár, de nem nagyon hiszek a sikerében, iszonyat mennyiségű pénz és nagyon jó forgatókönyv kell a regény méltó feldolgozásához.

Áttérek a Gabo 2018-as kiadására, mert erről külön kell írni, hisz annak esetleges hibáit nem róhatom fel Asimovnak. Még a pszichohistória matematikai képleteivel felvértezve sem tudhatta ugyanis, hogy a legpocsékabb puhakötésű regényeket kiadó vállalat fogja majd kiadni a főművét. Pozitívum, hogy eszükbe sem jutott a ragasztott fűzés a majd 900 oldal miatt, s minőséginek látszó keményfedeles kötést kapott. További öröm, hogy nagyon szép borítóképpel sikerült kiadni, nekem legalábbis tetszik a lilás-sötét űrhajós illusztráció. Ellenben komoly problémák vannak a korrektúra terén. Nem vagyok jó olvasás közben a helyesírási hibák kiszűrésében/kiszúrásában, de itt még én is egyfolytában elírásokba botlottam. Bevallom, talán még sosem találtam ennyi elütést regényben. Aztán az egyik helyen a Trantor lakossága 400 milliárddá vált az addig mindenhol (helyesen) megjelenő 40 milliárdhoz képest. Erről nem tudom eldönteni, ki hibázott, minden bizonnyal elírás. Szóval azért a kiadás messze nem hibátlan…

A fordításról is pár szó. Eddig minden magyar kiadás Baranyi Gyula 1951-es fordításán alapult, most azonban egy friss munkát kaptunk kézhez Sámi László tollából. Tegyük fel, hogy volt értelme újra lefordítani az eredetit, ezt nem tudom ugyanis megítélni az egész könyvre nézve, mivel korábban is mindig magyarul olvastam. Egyes helyeken viszont furcsa volt a kötet nyelve, ahol nagyon szlengesre vette a figurát a fordító, így ott összehasonlítottam a korábbi magyar kiadással, amelyből nem emlékeztem ennyire fiatalosra – gettósra – vett mondatokra:

A mostani magyar fordítás: „‒ Király! Akkor egyetértünk – felelte Devers kedvesen. – De főnök, miféle együttműködésről beszél? Őszintén megmondom, azt sem tudom, mi a pálya. – Körülnézett. – Például, mi ez a hely, ahová kerültem és… egyáltalán miért?

Ezzel szemben a Baranyi Gyula-féle szöveg a 2011-es kiadásból: „‒ Kóser. Én is úgy volnék – felelte Devers nyájasan. – De hát, főnök, miféle együttműködésről beszél? Megmondom kerek perec: fogalmam sincs, hol állok. – Körbejáratta a tekintetét. – Például hol van ez a hely, és egyáltalán, mi akar lenni ez az egész?

És akkor az eredeti: „Devers said blandly, „Right. I check you. But what kind of co-operation are you talking about, boss? To tell you straight, I donʼt know where I stand.” He looked about him, „Whereʼs this place, for instance, and – whatʼs the idea?

Érezhető, hogy az eredetiben is ott a pimasz vagányság, s mindkét magyar fordítás hasonlóan adja ezt vissza, de jobbnak érzem a régebbit. A könyvtárban a „Mi a pálya?” kérdésre mindig ugyanazt szoktam felelni, hogy leszokjanak róla: „A pálya egy rendszerint téglalap alakú terület, ahol sportolnak.” Mondjuk a király szó meg jobb, mint a kóser, de ez már ízlésbeli vita. Szóval igazából nincs gondom az újrahangszerelt magyar kiadással szövegileg. Olvasmányos, nekem tökéletesen megfelelt.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2020.01.24