Számára és követői számára is több volt ez egy fizikai erőpróbánál, hiszen azzal a nem titkolt céllal szegődött az eltűnt idő nyomába, hogy három országon – Szerbián, Horvátországon és Magyarországon – át, mintegy száz települést érintve emléket állítson az elhurcolt, megkínzott és kivégzett embertársainknak. Küldetésében a vers volt a legfőbb társa, útja során mintegy 15 helyszínen versmondással rótta le tiszteletét. Azóta is járja a Kárpát-medencét a Lélek vagyok, élni szeretnék! című előadásával. Január 21-én Győrbe érkezik. Ennek apropóján kérdeztük küldetéséről, útjáról, az ott szerzett tapasztalatairól, terveiről.

Az előadás címe kicsit azt sugallhatja, hogy „megszólítottnak”, a néhai költők szócsövének érzi magát. Így van ez?

Az előadás Radnóti Miklósról szól, az ő egyik legnagyszerűbb költeményének záró gondolatát adtam címül. Őszintén szólva nem érzem magam sem az ő, sem más költők szócsövének. Már gyerekként szerettem a verseket, 13-14 éves koromig aktívan szavaltam, jártam versmondó versenyekre, aztán hirtelen egy másik nagy szerelem, a kosárlabdázás költözött be az életembe. 15 éves koromtól kezdve tulajdonképpen 15 évig a sportnak éltem. Az irodalommal továbbra is szoros kapcsolatban maradtam, sokat olvastam, saját kedvtelésemre verseket tanultam, és megzenésítve is hallgattam, főleg Földes László Hobónak a József Attila, Faludy, Villon, Viszockij, Jim Morrison lemezeit. 2008 év végére összejött a fejemben annyi, többek között 25 József Attila vers, hogy megkértem egy barátomat, Balogh Mihály tanár urat, segítsen ezt színpadra állítani. 2008 decemberében ez megtörtént, és akkor én azt éreztem, hogy a verseken keresztül rengeteg olyan dolgot mondhatok el magamról, a világról, a világhoz és az emberekhez fűződő kapcsolatomról, amit nem biztos, hogy egy az egyben megtehet vagy szerencsés megtennie az embernek. A verseken keresztül, egy picit burok alá téve lehet nyíltan, őszintén beszélni. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy amikor verset mondtam, a nézők figyeltek a mondanivalóra, láttam, hogyan hat rájuk a szöveg. Ez a felismerés nagyon nagy hatással volt rám, de ettől még nem érzem, hogy „szócsővé” válnék.

Mi inspirálta „a nagy útra”? Hogyan jött az ötlet?

Ez egy gyerekkori vágyam volt. 8. osztályosként, amikor Radnóti Miklós költészetéről tanultunk, az akkori magyartanárom, Bődi Szabolcs tanár úr – aki tizenkét évig Kunszentmiklós város polgármestere is volt, és akivel a későbbiekben egy közös Radnóti előadást készítettünk, és bejártuk vele Magyarországot, Erdélyt, Délvidéket és Horvátországot is –, szóval a tanár úr behozta nekünk a Bori noteszt. Kezembe foghattam a Radnóti zsebében talált verseskötet másolatát, láttam a nagyon pontos, gyönyörű szépen vezetett betűket, sorokat, gondolatokat a papíron, a tanár úr pedig elmesélte, hogy mi van a sorok mögött. Azt, hogy ez a költő milyen úton kellett, hogy végigmenjen, és hogy végül a versesfüzet sírba szállt vele Abdánál, csak az exhumáláskor került elő, és azért nem lehet elolvasni sorokat benne, mert elkezdte szétmosni a víz és mindenféle biológiai és kémiai folyamat. Szóval akkor nagyon erősen éreztem magamban, hogy annyira érdekel engem Radnóti, annyira izgat az az út, ahol ő végigment, hogy egyszer, hogyha majd megtehetem, akkor végigmegyek rajta. Tulajdonképpen ez 25 évig érlelődött bennem, hol erősödve, hol kicsit elhalványulva. Végül tavaly, 2019. augusztus 31. és szeptember 24. között a Bortól Abdáig tartó menetelés megvalósult.

Milyen célok fogalmazódtak meg induláskor? A híreket követve felfigyelhettünk arra, hogy a fizikai teljesítményen túl az emlékidézés is nagyon fontos volt, szinte versünnep-sorozat zajlott le. Mit gondol erről?

Először csak annyi volt a legfőbb célom, hogy végigmenjek rajta. Nagyon komoly előkészítő-szervező munka előzte meg az utat, legalább fél éven keresztül dolgoztam rajta. Bár különösebben nem volt nehéz dolgom, mert az elmúlt esztendőkben nagyon sokat jártam Délvidéken, ahol nagyon jó szakmai, baráti kapcsolatba kerültem az ott élőkkel, kulturális vezetőkkel. A 24 napból 18 itt vezetett, és mindenki egyből az út és az egész rendezvénysorozat mögé állt. A fizikai megpróbáltatástól kicsit tartottam, de végül nem volt gond semmivel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt megelőzően már kétszer is útra keltem. 2017-ben legyalogoltam Kunszentmiklósról a horvátországi Szentlászlóig 260 kilométert, 2018-ban pedig lebicikliztem egy kis horvátországi kitérővel Nándorfehérvárra (Belgrádba), ami 600 km volt. Persze tudtam azt, hogy ez most egy egészen más történet lesz, már csak a közben tartott előadások, találkozók miatt is. Igaz, a két korábbi úton is tartottam mindennap előadásokat, az elsőn László királyról, majd a másodikon Mátyás királyunkról. De ez most egy 850 kilométeres gyalogos út volt. Szerencsére a fizikai teljesítményen túlnőtte magát, mert nem csak egyszerűen le akartam gyalogolni, hanem valóban szerettem volna emléket állítani Radnóti Miklósnak és a bori munkaszolgálatos társainak. Ne felejtsük el, hogy Radnóti neve maradt fenn a menetből, de rajta kívül még ott volt 3200 ember, és ebből csak 1600 jutott el Abdáig, tehát azon az úton, amit én megtettem, 1600 ember meghalt. Egyébként igyekeztem pontosan felkészülni, főleg Kőszegi Ábel munkájából, illetve Csapodi Tamás könyveiből – velük találkoztam személyesen is, nagyon sokat segítettek. Tehát tudtam, hogy az út tele van halottakkal, azt is tudtam, hogy ezen változtatni már nem tudok, annyit tehetek csak, hogy a halottak útját megtöltjük élettel. Ez lett a lényeg. Azt szerettem volna elérni, hogy minden magyarlakta településen – és Belgrádtól már laknak magyarok – megemlékezzünk Radnótiékról, és az is nagyon fontos volt, hogy nem csak én emlékezzek meg, és ne csak én álljak ki és mondjak verset, hanem a helyiek is. Ezért örültem a rengeteg embernek, akiket be tudtunk vonni ezekbe a megemlékezésekbe. Kb. 2500-3000 emberrel találkoztam, hol verset mondtak, vagy megzenésítve énekelték, hol gyerekek, diákok készültek 20-25 perces műsorokkal. Szavaltunk tornateremben, osztályban, aulában, a szabad ég alatt, templomban, menetelés közben. Ezen túl is sok emberrel találkoztam az út során, és még több ezren kísértek végig lelkiekben.

A kitűzött célok hogyan sikerültek? Változott-e valami az út hatására?

Valójában ezek titkolt céljaim voltak. Minden nagyon jól sikerült. Érdekes például, ha jól emlékszem, Szenttamáson az egyik kollégám azt a kérdést vetette föl, hogy ez az út tulajdonképpen a nagypéntekhez hasonlítható vagy a virágvasárnaphoz? Radnótiék útja egyértelműen a nagypénteki, de az enyém nem az, hiszen sikerült élettel megtölteni, sikerült szembemenni a halállal. Radnóti is egész életében, a költészetében, a munkáiban az élet, az élni akarás mellett tette le a voksát, élni akart mindenáron, így talán nekünk is sikerült az útba beletenni az életigenlést, az életörömöt. Sikerült egy picit emlékeztetni, figyelmeztetni a ma élőket, hogy soha többet ne történjen meg hasonló, ami 75 évvel ezelőtt. Egyfajta bocsánatkérés ez, még ha ezek nagyon nagy szavak is.

Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az út során? Hogyan fogadták itthon és a határainkon túl?

Rengeteg érdekes tapasztalathoz jutottam. Tulajdonképpen végig a műút mellett gyalogoltam, az egykori háborús utakat követve. Ezeket már leaszfaltozták, és most igen nagy autóforgalom zajlik rajtuk. Nagyon figyelnem kellett, hogy ne történjen baleset. Főleg a szerbiai autósok vezetnek nagyon vakmerően, többször kellett az útpadkáról is lelépnem. Annak idején Radnótiékat folyamatosan segítették útjuk során. Például amikor Belgrádba ért a menet, akkor a szerbek próbáltak nekik ennivalót, kalácsot, kenyeret, almát odadugni, hoztak nekik inni. A keretlegények (a menetelőket kísérő katonák, őrök ‒ a szerk.) ellökdösték a segítőket, hogy „nem kell ezeknek a zsidóknak semmiféle ellátás”, de akkor Belgrádban megtörtént a csoda, mert a környékbeliek a járdákról, ablakokból elkezdték bedobálni az ételt a menet közé. Ebben a szörnyű pokoli háborús időben is fel-felcsillant a humánum, az emberség. Ahogy őket segítették az emberek az út során, engem is segítettek, pedig nem tudták, hogy ki vagyok, mi vagyok. Azt látták, hogy egy nagy hátizsákos ember közlekedik az úttest mellett, a zsákjába beszúrva egy zászló. Ettől függetlenül többször megállítottak, érdeklődtek. Szerencsére volt egy szerbül írt menlevelem, arról, hogy ki vagyok, honnan jövök, hová tartok, mi a célja az útnak, hogy a három nép – a horvát, a szerb és a magyar – egymáshoz közelítése, a múlt feldolgozása a cél, a békéért, a gyermekek jövőjéért. Nagy megdöbbenéssel és nagy tisztelettel néztek rám, főleg, hogy mindezt gyalogosan teszem meg. Volt, aki pénzt akart adni, hoztak nekem üdítőt, vizet, kekszet, befogadtak vacsorára, szállást adtak. Az is előfordult, főleg a szerb részen, hogy kamionosok, buszosok rám dudáltak, hiszen egy-egy nap többször találkoztunk, így ismerősként üdvözöltek, próbáltak erőt adni. Az autósoknak ez a nagy odafigyelése, ahogy haladtam észak felé, sajnos fokozatosan eltűnt. Nap mint nap nagyon kellett sietnem, mert este vártak az előadással, megemlékezéssel, napközben pedig a Szabadkai Pannon Televízió stábja forgatott egy dokumentumfilmet az útról. Mindig késésben voltam, többször kénytelen voltam 7 km/órával menetelni, nemegyszer kellett futnom is. Közben, amikor egyedül voltam, akkor általában imádkoztam, énekeltem, és Radnóti verseit mondtam. Ez segített még inkább közelíteni ahhoz a törekvésemhez, hogy a versmondást minél jobban az élő szó szintjére vigyem, úgy, mintha a saját történetem volna. A pátoszos versmondást nem szeretem, bár szerintem Radnóti költészete kevésbe lángoló és pátoszos, mint például Petőfié. Éppen ezért próbáltam megtalálni a kulcsot Radnóti verseihez.

Miben látja a versek erejét?

Csak azt érzem, amit József Attila mond: „Jó volna jegyet szerezni, és elutazni Önmagunkhoz” (a költő József Attila című verséből ‒ a szerk.). Ezt a bizonyos jegyet jelentik a versek. A szó mágia, ősidőktől fogva a társunk, varázsszavakat mormoltunk már az őskorban. Ennek teremtő vagy romboló erejére is számos példát említhetnénk.

Hogy állt össze a Lélek vagyok, élni szeretnék! című műsor?

Kőszegi Ábel Töredék című könyve Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája alapján, amit sokszor elolvastam. Nem más ez, mint izgalmas útleírás arról, hogy mi történt velük Bortól Abdáig, szépirodalmi köntösben. Találkoztam Kőszegi Ábel tanár úrral is, aki segített a rövidítésben, összefoglalásban. Ebbe illesztettem be a Bori notesz tíz versét és még néhányat. A szerkesztésben, rendezésben pedig Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó kedves barátom, délvidéki „vers-harcostársam” volt még a segítségemre.

Gyakran lép fel diákok körében, iskolákban. Mi ösztönözte, hogy ne tanárként, hanem versmondóként lépjen a diákok elé? Hogy fogadják a fiatalok a költői alkotásokat?

Az életemben meghatározó volt a 12 év tanítás, ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Örülök, hogy az életem úgy alakult, hogy ezzel a feladattal egy kicsit tágabb körben is találkozhatok diákokkal. Továbbra is tanítok, csak éppen nem testnevelést, hanem rendhagyó irodalom és történelem órákon próbálom őket közelebb hozni. Úgy érzem, hogy nincs velük akkora baj, mint ahogy arról sokszor beszélnek. Nehéz őket megérteni, de korábban is elhangzott generációról generációra, hogy bezzeg a mi időnkben. Az 1970-es években mondta egy ilyen megjegyzésre Márton Áron, hogy ne csináljunk már úgy, mintha ezek a gyerekek a Holdról pottyantak volna ide. Ezek a gyerekek arra a világra reagálnak, amit mi teremtünk nekik. Előfordul, hogy kelletlenül jönnek az órára, de általában 5-10 perc alatt ez megfordul, megfogja őket a költők élete, sorsa. Kifejezetten szeretem vinni szakmunkásképzőkbe, elhagyatottabb településekre például József Attila verseit, mert ott sok közöst találnak a költővel. Az őszinteségért különösen hálásak. Szeretek a klasszikusokhoz fordulni, egyelőre náluk találtam meg önmagamat, verseikkel tudok legjobban közvetíteni a múlt és a jelen között. Pozitívan figyelem a fiatalokat. Várom már a győri találkozást a PÁGISZ-ban, a Bencésben és a Kazinczyban, ez utóbbiban már a második alkalommal látnak vendégül.

A határainkon túli magyarok körében, a Kárpát-medence több magyar közösségében is szerepelt, gyakran visszajár. Miért fontos ez az Ön számára?

A Kárpát-medence itt van bennem. Mire gondolok? Igaz, politikai, közéleti szinten sajnos a mai napig vannak csatározások, szurkálódások mindkét oldalról, de egyet pontosan kell látni, ha lenne egy felmérés, ami megvizsgálná a mai Magyarország területén élők családfáját, akkor meggyőződésem, hogy az emberek kétharmadának a felmenői között találnának a mai értelemben vett határontúlit. Az én egyik nagyanyám is felvidéki kitelepített Érsekújvár mellől, az Andód nevezetű településről, a másik család fele Beszterce mellől, Retteg nevű faluból, a másik fele Aradon volt borbély, és vannak délvidékiek is. Azt tapasztalom, bármerre járok, hogy a Kárpát-medencének számos olyan szeglete van, ahol szükség van a Magyarországról jövők támogatására, és nem pénzbeli segítségre gondolok. Egyszerűen őrület például, ami Kárpátalján van, rettenetes a szegénység, és aggasztó a lelkierő hiánya. Úgy érzem, hogy 2020 a Trianoni-emlékév, A nemzeti összetartozás éve nagy kihívás elé állít bennünket. Bízom benne, hogy lelki újraegyesítés terén is jutunk előbbre. Visszatérve a kérdésre, közel 250 településen jártam, közel 1000 előadással, a feleségem horvátországi magyar, nagyon él és lüktet bennem a Kárpát-medence.

A versvándor fáradhatatlanul járja útját. Az elmúlt héten többször kerestem, hol Krakkóból, hol Budapestről, hol útban Békéscsabáról jelentkezett be. Vagy úton van, vagy a következőt tervezi. Iránytűként pedig a verseket használja az önmagához és a másokhoz vezető úton is.

SzaSzi