A két Grammy-díjas zenész közös albumát szülőhelyük, az Egyesült Királyság és Jamaica szigete inspirálta, a címe is a két ország körzetszámából állt össze. A közös munka eredetileg csak egy dalra, a Don’t Make Me Wait-re szólt, ami tökéletes karibi hangulatot idéz. Ez a zenei irányzat mindkettejük életét befolyásolta, így megvolt a közös alap. A szám olyannyira megnyerte mindkettőjük tetszését, hogy végül egy egész album felvételéhez vezetett.

A 2018-ban megjelent CD egy roppant egyedi és érdekes hangzásvilágú anyag, mely a két alkotó stílusának ötvözete. Nyilvánvaló módon a reggae pozitív látásmódja, könnyed hangvétele és vidámsága átütő, mintha egy kicsit elnyomná a Sting által képviselt zenei vonalat, de a végeredmény egy nagyon is hallgatható muzsika. Annak ellenére, hogy a hangvétel mintha egy kicsit távol állna az angol zenésztől, a hangja nagyon is illik ezekhez a különös dallamokhoz, melyek szövegei közös példaképüket, Bob Marley-t idézik, hiszen a szeretet, a közösség, a remény és a szabadság erejéről szólnak.

A kritikák szerint a 44/876 inkább Shaggy albuma, a jól ismert Stinges hangulat nem érvényesül eléggé, de mégis mit vártak? A közös pont a két zenész között a reggae szeretete és Marley tisztelete – várható volt, hogy a másik stílus kevésbé lesz domináns. Ez semmit nem von le a lemez értékéből, annál is inkább, mert azért két dalban Sting is hozza a tőle megszokott hangzást, a Dreaming In The USA-ben és a Night Shiftben.

A 12 + 4 számot tartalmazó CD-ről az eddig említetteken kívül még kettőt emelnék ki, melyek szerintem a legjobban sikerültek, ezek pedig a 22nd Street és a Just One Lifetime.

A 44/876 egyik producere Martin Kirszenbaum volt (Lady Gaga, Madonna, Robyn), a keverésért pedig Robert Orton (Lana Del Rey, Mumford & Sons) és Tony Lake (Sting, Lady Gaga) felelt. Közreműködtek: Dominic Miller, Dwayne „iLL Wayno” Shippy, Steven „Lenky” Marsden, Clark Gayton, Geoffrey Keezer, Robert „Robbie” Shakespeare és Maggie Buckley.

tmoni