Az oslói rendőrség gyilkossági osztályán, a döglött aktákkal foglalkozó részlegen felkínálnak számára egy teljesen kihívásmentes, képességeihez méltatlan állást, Harry azonban másra vágyik: szívesebben nyomozna olyan ügyekben, amelyek egy régi ismerőse, az egykor általa börtönbe juttatott erőszaktevő és gyilkos, Svein Finne nevéhez köthetők. Nem véletlen tehát, hogy amikor egy filmszakadással járó részeg éjszakáján gyilkosság áldozata lesz egy számára nagyon kedves személy, az elkövetés módjából és a feltételezett indítékokból adódóan Harry első számú gyanúsítottja a börtönből nemrég szabaduló Finne lesz.

Mivel az ügyben való érintettsége miatt felfüggesztik, Harry a saját szakállára nyomoz – nem először rendőri pályafutása során. Mint mindig, most is akadnak segítőtársai, így hozzáfér számára nem engedélyezett információkhoz. Amit pedig nem képes az ismerősein keresztül elérni, azt makacs kitartásával és éleslátásával pótolja. Az egymást elég gyakran követő alkoholmámoros időszakok miatt nem mindig áll a helyzet magaslatán, de számára igazából ez sohasem volt akadály abban, hogy végül a legkuszább gyilkossági ügyeket is kibogozza. Itt is szisztematikusan halad egyik gyanúsítottól a másikig, felvonultatja a bizonyítékokat és a lehetséges indítékokat, ha pedig zsákutcába jut, vagy biztos benne, hogy nem az illető követte el a gyilkosságot, továbblép. Amikor már majdnem mindenkit kizárt a lehetséges elkövetők közül, olyasvalamivel szembesül, ami alapjaiban renget meg mindent, amiben valaha hitt és amiért még a legnehezebb pillanataiban is képes volt küzdeni. A szörnyű rémálom pedig, amibe belesodródik, látszólag csak egyetlen lehetőséget kínál fel számára.

A Harry Hole-sorozat tizenkettedik kötetében, a Késben Jo Nesbø olyan mélyre taszítja kedvenc nyomozóját, amilyen mélyen talán sohasem volt – ez pedig Harry előéletét ismerve nem kis teljesítmény. Ha esetleg a sorozat előző része, a Szomjúság után valaki eljátszadozott a gondolattal, hogy a balhés és öntörvényű nyomozó képes teljesen megváltozni, azokból most Nesbø a remény utolsó szikráját is kiöli. A regényből visszaköszönő Harry Hole persze nem különbözik olyan nagyon attól, akit a sorozat előző köteteinek többségéből megismerhettünk, viszont kilátástalan helyzete miatt volt néhány momentum, amikor én személy szerint azt gondoltam, megváltás volna számára, ha örökre lezárulna ez a történet. Korábban járt már nagyon közel ehhez, és itt is majdnem mindent megtesz ennek érdekében, de Nesbø – bár megteremti annak a lehetőségét, hogy komolyan eljátsszunk a gondolattal – ad még egy (utolsó?) esélyt a nyomozójának. Harry pedig él vele, és élete talán legnehezebb – vagy legalábbis az áldozat és az elkövető kiléte miatt egyik legnagyobb lelki terhet rá rovó – ügyében nemcsak azt mutatja meg, hogy miért üzemel csak fele akkora hatékonysággal az oslói rendőrség teljes gyilkossági osztálya, amikor ő nem bevethető, hanem emberségből is példát ad.

A Kés nálam mindenképpen ott van a legjobb Hole-regények között, és nem is annyira a sztori, mint inkább Harry alakítása miatt – hogy egy filmes kifejezéssel éljek. Az, amit Nesbø kedvenc hősének karakterével művel, szinte már zseniálisnak mondható (még ha bizonyos helyzetekben idegesítő is ugyanakkor), a regényben pedig ezen túlmenően is majdnem minden megvan, amit a norvég szerző tarsolyából eddig megismerhettünk. A gyilkossági ügy szokás szerint a legutolsó részletig kidolgozott, a nyomozás fordulatokkal teli, a szereplők jól illeszkednek a történethez (az újak is, hiszen egy jelentős részük a sorozat korábbi részeiből jól ismert, visszatérő karakter). A cselekmény az első oldaltól az utolsóig pörög – azt hiszem, nem volt két-három olyan összefüggő oldal, amikor azt éreztem volna, hogy leült a sztori, vagy azon gondolkodtam volna, vajon az adott részt hová tegyem. Abban ugyanis biztos voltam, hogy mindennek megvan a jelentősége, minden a helyére kerül, és megkapjuk a magyarázatokat – ha másképp nem, majd a végén, Harry vagy éppen az elkövető szájába adott szavakkal. Az pedig, ahogyan a szerző másik két nagy szenvedélyének – a focinak és a zenének – hódol, egy plusz csemege az olvasónak. És utóbbinak itt még nagyobb jelentősége van, mint a szerző korábbi regényeiben, Harry zene iránti rajongása legalább három esetben játszik fontos szerepet az ügy során.

Ha valamit kritikaként kellene megfogalmazni, talán a régi vesszőparipámat venném elő, miszerint Nesbø többnyire túlírja a regényeit. Addig szédít, manipulál a sok mellékszállal vagy váratlan fordulattal, míg már azt sem tudjuk, mit higgyünk, hogy aztán a végére előálljon egy olyan csavarral, amitől nemegyszer leesik az állunk. És teszi mindezt úgy, hogy mindeközben mind az indítékok, mind az elkövetés módjának részletei a legutolsó betűig klappolnak. Bár az is igaz, hogy van néhány apróbb dolog, ami erősen feszegeti a hihetőség határait, nem mintha esetleg nem történhetnének meg a valóságban, de valószínűleg túl sok van belőlük ahhoz, hogy egy konkrét eset kapcsán mindegyik előfordulhasson. De azt gondolom, a fikció műfajába ez bőven belefér, és valójában a sorozat utóbbi regényei már annyira kiforrottak, hogy titkon be kell vallanom magamnak, talán csak én szemlélem kissé kritikusabban egyik kedvenc krimiszerzőm mesterkedéseit.

A regény utolsó sorait olvasva – de egyébként is – felmerül a hogyan tovább kérdése. Bennem már megfogalmazódott néhányszor, hogy Nesbø valószínűleg lehúzta az összes létező bőrt Harry Hole karakteréről, ugyanakkor pont a Kés rácáfol erre, és most már afelől sincs kétségem, hogy simán képes még előrukkolni néhány hasonló szintű Hole-regénnyel, anélkül, hogy komolyabb kompromisszumokat kellene kötnie magával a színvonalat illetően. Ha hinni lehet annak, amit a szerző egy 2017-es interjúban nyilatkozott, akkor már a Vörösbegy megjelenése után kidolgozta a teljes történetszálat, így előbb-utóbb tényleg visszafordíthatatlanul lezárja a sorozatot. Az utóbbi néhány Hole-regény után határozottan úgy érzem, hogy a lehetőségei kezdenek egyre inkább beszűkülni, ha pedig összességében nézem a sorozatot és Harry karakterfejlődését, akkor azt tippelem, a lezárásra inkább előbb, mint utóbb fog sor kerülni.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com