173

Szurovecz Kitti: Az egyetlen ismerős arc

Könyvkritika

szurovecz-kitti-az-egyetlen-ismeros-arc

Szurovecz Kitti igazi kortárs magyar író, pályafutását újságírással kezdte, majd 2010-ben elkészült első regénye Smink nélkül címmel, ekkor még nem volt harminc éves. Saját bevallása szerint küzdelmes, de ugyanakkor kitartással teli út vezetett idáig, annak ellenére, hogy az írás valahogy már a korábbi életszakaszainak is a része volt.

Pályafutását még egyetemi hallgatóként a Magyar Televízió Navigátor című műsorában kezdte, később riporterként dolgozott a Delta című tudományos magazinnál. Jelenleg a Sanoma Médiánál újságíró, rendszeres szerzője több, főleg nőknek szóló magazinnak (a Meglepetés és a Nők Lapja Psziché állandó szerzője). Az első regény megjelenése után rendszeresen jelentek meg az újabb kötetei, Az egyetlen ismerős arc az író tizenegyedik publikált kötete.

Révai Dorina huszonnyolc éves lány, elvileg semmiben sem különbözne a kortársaitól, az ő élete azonban hét évvel ezelőtt jelentős fordulatot vett. Egy feltehetően erős sokkhatás következtében ugyanis rövid távú memóriazavarban szenved, vagyis csak az adott nap történéseire képes emlékezni, egészen addig, amíg el nem alszik. Másnap aztán minden kezdődik elölről, és ez így megy már hét éve. Az édesapja és a nővére mindenben a segítségére vannak, az életük alapvetően erre a megváltozott állapotra való maximális tekintettel zajlik, hiszen minden lépésére vigyázniuk kell annak, aki nem képes emlékezni arra, ami vele történt. Dorina, hogy valamilyen kapaszkodót találjon, és képes legyen összekötni a napjait, a vele történt eseményeket a naplójába jegyzi fel, amelyeket a következő nap újraolvas. Ehhez az élethelyzethez és állapothoz annyira hozzászokott már, hogy teljesen természetesen kezeli az emlékek hiányát, azzal a kettősséggel együtt, hogy nehéz és fájdalmas baráti kapcsolatok nélkül élnie. Egy este azonban színházba megy a nővérével, az előadás nagyszerűre sikeredik, Dorinát elvarázsolja a főszereplő, szinte beleszeret a színpadon látott férfiba. A történet forgatókönyve ugyanúgy zajlik, mint minden más napon immár hét éve, a lány másnap semmire sem emlékszik, kivéve egyvalakit: Heltai Nolent, a csábos és tehetséges színészt, a remekbe szabott férfit, szoknyapecért, női szívek elrablóját (és összetörőjét). Mivel ez a jelenség még sohasem fordult elő vele, mindenkiben felmerül a legelső és legkézenfekvőbb kérdés: miért emlékszik erre a számára végső soron idegen férfira, és ha emlékszik rá, lehetséges-e az, hogy lassan más emlékei is visszatérjenek?

Dorina nővére, Linda segíteni akar a húgának, ezért úgy dönt, hogy megkeresi a férfit, és ráveszi arra, hogy találkozzon Dorinával, hátha a találkozás elindít valamilyen emlékező folyamatot, technikát, bármit, hiszen az egyetlen kulcs Dorina elméjéhez jelenleg csak Heltai Nolen lehet. A férfit nyilvánvalóan nem dobja fel a találkozás lehetősége, ő éppen felfelé ívelő karrierjét próbálja építgetni, de nem túl sok sikerrel, hiszen magánéleti zűrjei lassan a pályafutását is kikezdik. Menedzsere tanácsára mégis beleegyezik a találkozóba, ettől reméli azt, hogy a média figyelmes tekintetei előtt újra a jófiú szerepében tűnik fel majd. A találkozón azonban kiderül, hogy Dorina nem az a lány, akit csak úgy kedvére tesz-vesz, ennek a nőnek fejlett önérzete és pszichológiai éleslátása van, egyáltalán nem az a fajta, mint akikhez eddig hozzászokott. A karrierje azonban sokkal fontosabb annál, hogy egy ilyen lehetőséget veszni hagyjon, ezért a menedzsere tanácsára újra találkozik a lánnyal, és egy valóságshow keretei között külföldre utazik vele. Az utazás célja többsíkú, elsősorban a nézőknek szól, akik reményeik szerint egy bimbózó szerelmi történet tanúi lehetnek, emellett Dorinának is jól jön egy kis kikapcsolódás, még akkor is, ha az egyetlen elem, amire az előző napból ismerős neki, a zűrös életű vonzó férfi. A lánynak különböző feltételei vannak, amelyekből nem enged, és bár az egész dolog akadozva indul, végül néhány hetet mégis egymás társaságában töltenek. Ez az együtt töltött időszak alaposan felkavarja mindkettőjüket, olyan dolgokat hozva felszínre, amelyeket mindketten rég elfeledettnek hittek, de olyat is, amelyekről eddig fogalmuk sem volt.

Szurovecz Kitti regénye nagyon modern, mondhatni a mai magyar fiatalság életvitele ihlette. Adott egy csábos férfi, aki képtelen az érzelmi életében a boldogulásra és a boldogságra, viszont minden létező felületen sztár, van Instagramja és Facebookja, ennek megfelelően sok ezer követője, rajongója. Aztán adott egy sérült lány, aki a csúcstechnológiás eszközök világában azért boldogtalan, mert képtelen emlékezni a tegnapra, ezáltal a személyisége évekkel ezelőtti szinten ragad, mivel nincsenek élmény-emlékei, amelyekből építkezhet. És természetesen adott a kettejük furcsa és meseszerű találkozása, amely sejthető módon egy pozitív végkifejletet sugall. A történet a körülményekhez képest idillikus, luxusautók és kamerák kereszttüzében zajlik, a főszereplők azonban valahogy mégis megőrzik önazonosságukat. Nehéz eldönteni, hogy merre is billen inkább a mérleg: tekintsük az egészet egy jól megfestett romantikussá kovácsolt történetnek, vagy egy lélektanilag kissé megdolgozó, mélyebb belső utazásnak? Hiszen a szereplők kétséget kizáróan fejlődnek és alakulnak, már-már szinte hihetetlen és valószínűtlen módon lesz egyik végletből egy másik. Ugyanakkor meg olyan valós kérdések és megoldások, megbocsátások és fájdalmak születnek a könyv lapjain, hogy végül mégis komolyan lehet venni. A párbeszédek és éles helyzetek tipikusan „maiak”, nehéz lenne elvonatkoztatni attól, hogy a regény története napjainkban játszódik. A történet azonban sok pontján érinti az örökös kérdések körét: mivé változtatnak bennünket a fájdalmaink, félelmeink, el nem gyászolt kapcsolataink, lelki sebeink, és mivé tud változtatni valaki, akinek jelenléte, szeretete, figyelmének módja elemi erővel rombolja le veszteségből épített falainkat?

Úgy tűnik, az író alaposan beleásta magát ezekbe a kérdésekbe, mert végül is egyszerre valós és mesés lett a történet alakulása. Nagyjából a regény közepe táján érezhetővé válik, hogy nem egy túl szokványos végkifejletre kell számítani, de bármennyire is meglepő az utolsó csavar, még azt is követi némi feszültség, egészen a legutolsó oldalakig. A személyiségek megragadása elég jó, tipizált, de emberi és sajátos is. A központi kérdés lecsengése mégsem az, hogy mi történik kívül, hanem hogy mi zajlik legbelül. Ehhez a mai korban egyrészt nagy szükség is van, másrészt kissé elvontabb módon, de a regény hűen tükrözi a jelen uralkodó áramlatait. A sekélyesség tettenérése jóleső érzéssel tölti el az igényesebb olvasót, hiszen mindannyian – akár a falainkon túl – arra vágyunk, hogy mélyebb vizekre evezzünk magunkban és másokban.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2019.12.26