158

Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz

Könyvkritika

irvin-d-yalom-uton-onmagamhozIrvin D. Yalom, szakmájának természetéből adódóan, a mások életének vizsgálatára tette fel teljes karrierjét, jelen művében azonban önmagát akasztja a hóhér, terápiás tükrébe saját maga néz bele. A tollal is kiválóan bánó neves pszichoterapeuta számára előrehaladott kora hozza meg azt a felismerést és igényt, hogy nézzen szembe önmagával, és vizsgálja meg saját életét, illetve életkora kölcsönzi azt a bölcsességet, hogy ezzel egyetemben mélyreható elemzést is végezzen.

Istenadta tehetsége arra predesztinálja, hogy a pályafutása során felhalmozott tudását, a szakmai eszköztárát, valamint élettapasztalatát segítségül hívva vesse papírra az Úton önmagamhoz c. munkáját, melyben nyolcvan év távlatából tekint vissza életére. Saját bevallása szerint ez meglehetősen kísérteties és magányos érzés.

Szívem őszinte csodálatával figyeltem, micsoda hatékonysággal használta ki élete folyamán a számára kínálkozó lehetőségeket úgy a szakmájában, mint magánéletében vagy emberi kapcsolataiban. Ha fontos volt, megteremtette önmagának akár egy európai szakmai továbbképzés lehetőségét, s ha már ott volt, vándorbotot ragadott, hogy beutazhassa a környék országait is akár, vagy alkalmat keresett arra, hogy neves terapeutákkal kerüljön kapcsolatba. Noha szakmájának él, nem kérdőjelezhető meg családcentrikussága sem, hiszen mindenhová magával „cipeli” a család apraját-nagyját. A könyvet lapozván mindvégig az volt az érzésem, a Yalom famíliában a családfő szakmai fejlődése és -továbbképzése szinte mindennél nagyobb prioritást élvez.

Lenyűgöző, ahogyan ír: érthető, érett, választékos, lényegre törő. Nagyon szépen vezeti a történetét, apró részletekben mutatja meg nekünk életének legfontosabb állomásait, kronologikus sorrendben. Sokat foglalkozik gyermekkorával, és annál is többet szakmájával, karrierjével, a terápiával, csoportterápiával.

Könyvének első fejezetében egyik olyan álmát jegyzi le, melyben a 10-11 éves önmagát látja meg. Azoknak is érdemes lenne kézbe venni Yalom legújabb könyvét, és elolvasni ezt a szűk három oldalt, akik úgy egyébként sem kedvtelésből, sem kényszerből, sem semmilyen módon nem olvasnak. A felvezető történet olvasása közben az az érzésem támadt, hogy a szerző ezzel a néhány mondattal mindent elmondott számomra. Ha ott befejezte volna a könyvét, akkor sem lett volna hiányérzetem. Yalomot olvasván akarva-akaratlanul több helyen is önmagamra ismertem, főként annak kapcsán, hogy a gyermekkor hatásai miként képesek irányítani az ember életét.

Amikor a szerző a saját gyermekkorát eleveníti fel, többek között a szüleivel szemben megfogalmazott sérelmeit is megfogalmazza. Az anyjához fűződő kapcsolata egész életében nyílt fekélyként tátongott – állítja. Az apjával szembeni örök sérelme pedig az volt, hogy sosem szállt szembe az anyjával, sosem fogta pártját. Megfogalmazása szerint ez a passzivitás férfiatlan dolog volt apja életében. Jelen passzusok alapján különösen meglepő volt számomra az, hogy egy ilyen vérbeli terapeuta sem képes maradéktalanul elfogadni a fájó gyermekkori emlékeket, így magával cipeli az ezekből fakadó súlyos lelki terheket. Ha cipeli.

Számtalan szívhez szóló történettel tarkított, ugyanakkor roppant ingergazdag életrajzot olvashat az, aki kezébe veszi Yalom jelen művét. Számomra azonban úgy tűnt, hogy a szerző módfelett belebonyolódik a részletekbe, sok mindent meg akar mutatni az olvasónak. Megfelelően kidolgozott prioritási lista hiányában viszont számos, az olvasó számára irreleváns (élet)fejezetet erőszakolt bele könyvébe. Emiatt olykor-olykor erős késztetést éreztem arra, hogy olvasatlanul ugorjak át fejezeteket.

Sánta Elemér
Forrás: olvasoterem.com

2019.12.18