501

A fredericksburgi csata: 1862. december 13. – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

fredericksburgi-csata

Az 1861. év bizonytalansága után 1862-ben az amerikai polgárháború már teljes erővel tombolt, az unióhoz hű északi államok (Amerikai Egyesült Államok vagy USA, vagy csak egyszerűen unió), illetve a „déli” Amerikai Konföderált Államok (CSA, avagy konföderáció) között.

1862 végén a két fél főereje Washingtontól délnyugatra a Rappahannock folyónál nézett egymással farkasszemet, miután az északiak tavasszal elindított, döntőnek szánt, meglehetősen túlkomplikált, virginia-félszigeti hadjárata a nyár közepén végleg kudarcot vallott. Az úgynevezett hétnapos csatában a konföderáció észak-virginiai hadserege Robert Edward Lee tábornok parancsnoksága alatt, nagy veszteségek árán megalázó vereséget mért a túlerővel támadó unionista Potomac hadseregre, melyet a „Kis Napóleonnak” becézett George B. McClellan irányított. McClellan júliusban kénytelen volt kiüríteni az általa megszállt Virginiát, majd Lincoln elnök le is váltotta a tehetséges és kiváló szervező, ám túlságosan kockázatkerülő tábornokát. A következő „jenki” főparancsnok – a katonák közt rendkívül népszerűtlen – John Pope sem bizonyult szerencsésebbnek, így 1862. november elején Ambrose Everett Burnside tábornok személyében már a harmadik hadvezér próbálkozhatott az évben. Burnside nem igazán érzett erőt magában a feladathoz, de haditerve alkalmas lehetett a déli főváros, Richmond elfoglalására, és végül megpróbálta megvalósítani.

Elképzelése szerint miközben megtévesztéssel leköti Lee seregét a Rappahannock felső folyásánál, csapatainak zömével a folyó mentén délnek tartva eléri Fredericksburg városát, ahol átkelve a folyón az ellenség főserege és Richmond közé ékelődhet. A terv logikus volt, s amúgy is meglevő túlerejével kierőszakolhatta volna az átkelést, mielőtt a konföderációs hadsereg odaér. Burnside november közepén meg is indította seregét a folyó mentén, és november végén Fredericksburgnál 137 ezer fővel rendelkezett, míg a várost alig 40 ezer ember védte. Azonban a két fél között ott volt a folyó, a Burnside által igényelt pontonhidak leszállításával pedig késtek. Lee eközben megindította seregét párhuzamosan Burnside csapatmozgásával, s mire az északiak végül december 10-re megkapták a hídkészleteket, már ő is 80 ezer embert tudott szembeállítani a támadókkal. A konföderáció csapatai a várost csak gyengén szállták meg, főereje a Fredericksburgtól nyugatra húzódó magaslaton foglalt állást.

Fredericksburg városa a kulcsfontosságú Washington-Richmond útvonalon feküdt, itt vezetett át vasúti híd a Rábánál nagyjából kétszer szélesebb Rappahannock folyón (melyet persze a csata előtt leromboltak). A folyó gyors folyású és meglehetősen széles volt, ezért komoly harcászati akadályt képezett. December 11-én hajnalra az unió műszaki csapatai a sötétség és a köd leple alatt megkezdték a hídverés mindig kényes feladatát három ponton, ám a városban védekező déliek (Barksdale tábornok 1800 fős dandára) tüzében nem tudták áthidalni teljesen a folyót. Burnside végül komoly tüzérségi lövetést rendelt el Fredericksburg ellen, melynek lakossága szerencsére már elhagyta a várost, majd rohamcsónakokkal megkezdte az átkelést a folyón. Az átkelő északiak már képesek voltak biztosítani az utászok munkáját, hamarosan készen is állt a három híd, és a város késő délután a támadók kezére került. Barksdale brigádja ugyan heves utcai harcokban igyekezett tartani magát, de a túlerő felmorzsolta, majd az unió csapatai megkezdhették teljes erejük átszállítását a folyó nyugati partjára. A győztes északiak a városon álltak bosszút veszteségeikért, a házakat és boltokat feltörték, s minden értéket zsákmánynak tekintettek.

December 12-én Burnside csapatai nagy tömegekben keltek át immár akadálytalanul a folyón (délebbre újabb 3 hidat építve), majd három nagy csoportba (bal és jobboldali nagy hadosztály, mindegyik mintegy 50-55 ezer fő, plusz tartalékként a középső nagy hadosztály 30 ezer fővel) tömörülve megkezdték felvonulásukat a másnapi csatához. Az északi (jobboldali) nagy hadosztályt Edwin Vose Sumner tábornok, a baloldalit délen William B. Franklin irányította, míg a kisebb tartalék (avagy középső) nagy hadosztályt Joseph Hooker tábornok vezette. Franklinnek a várostól délre kellett volna elfoglalnia pozícióit a támadáshoz, de Burnside parancsai következetlenek voltak, így nem is tudta pontosan, mit várnak el tőle. Sumner bátor tábornok volt, ugyanakkor a legöregebb ilyen rangú személyként (1862-ben már a 66. évében járt) nem mindig értette az újfajta hadviselés teremtette viszonyokat. A sajtó által csak „Harcias Joe” néven emlegetett Hooker pedig katonái között nem harciasságával tűnt ki, hanem whiskeys üveg és hölgyek iránti rajongásával, amitől környezete bordélyra és nem hadosztály-parancsnokságra emlékeztetett. Hooker katonái egyébként a jobb oldali hadosztály mögött vonultak fel. A déliek közben berendezkedtek a védelemre. A várossal szemben, északon lévő magaslatot (Marye’s High) James Longstreet I. hadteste (kb. 35 ezer fő) védte, délre Franklin erőivel szemben pedig a konföderáció egyik legjobb parancsnoka, Thomas Jonathan Jackson, közismert nevén „Stonewall”, azaz „Kőfal” Jackson állt a II. hadtesttel (34 ezer fő). A legdélebb oldalon álló lovashadosztályt (5000 fő) a kitűnő lovassági tábornok, J.E.B. Stuart parancsnokolta.

fredericksburgi-csataDecember 13-án aztán megkezdődött a csata, amely egy északi és egy déli összecsapás-sorozatra bontható. Délen Franklin csapatai 13-án reggelre csak nehezen foglalták el állásaikat, mert a déli ágyúk akadályozták kibontakozásukat. A két fél eleve alig látta egymást kora délelőtt, mivel köd ülte meg a tájat. Már dél közeledett, mire az északiak felsorakozhattak a föderációsok által megszállt erdős-bokros domb előtt. Roham előtt Franklin tüzérsége heves csapást mért a domboldalra, ám nem sok haszonnal, mivel a ravasz Jackson a gerinc mögött állíttatta fel embereit. A lövetést követően az északiak közül a később Gettysburgnél Lee-t legyőző George G. Meade tábornok hadosztálya indult rohamra, s nagy veszteségek árán be is tört Jackson állásaiba. A sikert azonban nem sikerült döntővé alakítani, mert a többi dandár nem támogatta eléggé, és Jackson tartalékai végül visszaűzték embereit. Meade elkeseredve jegyezte fel, nem várhatják 4500 emberétől, hogy egymaga győzze le az egész konföderációs fősereget. A többi uniós alparancsnok ugyanis saját alakulataival Burnside és Franklin nem eléggé határozott parancsai miatt nem mert kellő elszántsággal előretörni.

Északon a csata igazi mészárszékké változott ezalatt. Sumner 10 órakor támadást vezetett a Longstreet csapatai ellen, ám ezt sikerült olyan ügyetlenül kiviteleznie, hogy dandárjait (4000-5000 fős csoportok) egymás után küldte a konföderációs katonák tüzébe, akik az egyik utat szegélyező kőfal mellől könnyedén morzsolták fel az északiakat sortüzeikkel. A puskák és ágyúk tüzében rohamozók iszonyatos veszteségeket szenvedtek az összehangolatlan támadás következtében, s a jobboldali nagy hadosztály estére igencsak megfogyatkozott. A nap már lemenni készült, amikor Burnside még mindig ugyanolyan távol állt a Marye’s High elfoglalásától, mint délelőtt, csakhogy időközben 7500 embert veszített el csupán e domb előterében. Végül az éjszaka közelsége miatt le kellett állítani az értelmetlen rohamozást.

Bár Lee tábornok és a déliek másnapra újabb offenzívára számítottak az ellenfél részéről, Burnside szép lassan elrendelte csapatai visszavonulását a Rappahannock túlpartjára, belátva, hogy meglepetésen alapuló támadási terve teljesen megbukott, és erővel nem lesz képes áttörni a konföderáció fővárosa felé. Ennek felismeréséhez azonban Fredericksburgnál 12653 embert kellett elveszítenie (1284 halottal, 9600 sebesülttel és 1769 elfogottal és eltűnttel). A déliek „mindössze” 5377 főt veszítettek (608 halott, 4116 sebesült, 653 elfogott és eltűnt), ezzel az egyik legnagyobb mértékű győzelme lett ez Lee tábornoknak.

A csata kissé előrevetítette az első világháborúban bekövetkező eseményeket, melyek során az árkokba húzódó védekező fél vonala áttörhetetlennek bizonyult a túlerő számára is, ugyanakkor az unió vereségét valójában több végzetes hiba okozta. A pontonhidak késedelmes érkezése és az, hogy Burnside cseppenként vetette be erejét, világos parancsnok nélkül, mind-mind azt eredményezte, hogy iszonyatos veszteségek árán sem lehetett sikert elérni. Fő- és alvezérek tekintetében a konföderáció lényegesen jobb vezetőkkel rendelkezett. A kezdeményezés ezt követően a déliek kezébe került át, s hadászati fölényük egészen a döntő, 1863-as Gettysburgnél bekövetkező vereségig tartott.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai, 2012

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2019.12.13