A boszorkányság örökzöld téma, megjelenése egyidős az emberiség történetével. Kézenfekvő volt, hogy amelyre nem találtak egzakt magyarázatot, ott varázserőt, jó és rossz szellemek közreműködését vélték felfedezni. A köztudatban gyűjtőfogalomként jelenik meg a boszorkány terminus, valójában a „varázserővel rendelkezőket” külön csoportokba foglalták.

Könyves Kálmán királyunk „Boszorkányok pedig nincsenek” kijelentése csak a strigákra, a pogány hitvilág szerinti csodatévőnők (vagy repülő, vérszívó túlvilági lények) létezésére vonatkozott. A téma szinte kimeríthetetlen kutatási perspektívát jelent, s noha születtek nagy kiterjedésű, boszorkánysággal kapcsolatos forráskiadványok, ez még mindig ugyancsak kevésnek tűnik. Komáromi Andor, Schram Ferenc vagy Pócs Éva azonban komoly eredményeket értek el. Számos tudományterületet foglalkoztat: történelem, textológia, démonológia, jogtudomány, etnográfia. A folklór információgazdagsága pedig lenyűgöző.

A boszorkányüldözés a középkor egyik jellemző vonása volt, de az újkorban is bőven akadt rá példa. A XVIII. század húszas éveinek Magyarországa eklatáns példa erre. Külön kiemelendő Szeged a boszorkánypereivel, de minden vármegyében állnak rendelkezésre adatok. A török uralom idején nagyon sok dokumentum megsemmisült, a későbbi Habsburg adminisztráció nyilvántartásai korrektebbek, teljesebbek, így több támpontot szolgáltatnak. Kancellári feljegyzések, vármegyei jegyzőkönyvek, avagy a kancellária és Szeged város levelezései.

A „legfertőzöttebbek” a német lakta térségek voltak, ebből a szempontból kihangsúlyozandó a Szepesség – ez részben magyarázható a német polgárok körében elterjedt reformációval. A felvidéki városok körében a Confessio Pentapolitana (Ötvárosi Hitvallás) tükrözi az evangélikus vallás uralmát. A humanizmus emberközpontú világnézetével szemben a reformációban az Istenhez való közeledés érvényesült. A reformáció alakjai közül Méliusz Juhász Péter ugyan pápista jelenségnek tartotta a boszorkányság létének elismerését, de azért nem mert megesküdni arra, hogy ezek a rontó lények valóban nem léteznek.

A visszafoglaló háború a rekatolizáció századára esett: ekkor sokan tértek vissza katolikus hitre, s ez is maga után vonta a boszorkányüldözéseket. Mária Terézia betiltotta az ilyen pereket, de a Magyar Királyságtól külön kormányzott Erdélyben az uralkodó körök nem zavartatták magukat, ott továbbra is zajlottak az eljárások.

Kik kerülhettek boszorkányvád gyanújába? Paradox módon bárki. Javasasszonyok, bábák, testi és/vagy szellemi fogyatékosok. (Az oroszok és az indiánok tisztelték az utóbbiakat, Boldog Vazulról, vagyis Vaszilij Blazsennijről Moszkvában székesegyházat neveztek el.) Gyanúba keveredhettek a jövevények is, gondoljunk az egykori hódoltsági peremvidék betelepítési akcióira.

Milyen vádak fordultak elő? Újszülött elpusztítása, állatok megrontása és még sok egyéb. Figyelemre méltó, hogy habár a patriarchális szemlélet szinte mindig a nőket vádolta meg boszorkánysággal, azért a bíróság előtt szép számmal álltak az erősebb nem képviselői is. Ezek az eljárások egészében koncepcionálisak voltak, gazdasági, társadalmi érdekellentétek, leszámolási szándék álltak a háttérben. Kínzásokkal kikényszerített vallomások alapján születtek az ítéletek, a szerencsétlenek pedig máglyára kerültek. Egy bába például egész boszorkány hadseregről adott számot kínzóinak. Az eljárás szakirodalmáról (Boszorkánypöröly) két inkvizítor gondoskodott. Az egyházi bíróságok helyébe aztán a világiak léptek.

A téma iránt az érdeklődés különösen a rendszerváltás éveiben erősödött fel. Gondolom, hogy a materialista alapon nyugvó kommunista rendszerekben ez kevésbé preferált dolog volt, hisz ellentmondott a marxista-leninista hitvallásnak. Erre mintegy reakció az említett rendszer eltűnése után az irracionálisnak tartott történések ez irányú magyarázata.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina