2003 decembere: a karácsony előtti héten, Oslo belvárosában agyonlövik az Üdvhadsereg egyik munkatársát. A gyilkos nemcsak nyomot nem hagy maga után, hanem látszólag semmiféle indíték sincs a férfi meggyilkolására. Az egyetlen információ, amin a rendőrség elindulhat, hogy az elkövető piros kendőt viselt a nyakán.

Az ügyet az oslói rendőrség gyilkossági osztálya kapja meg. Az osztály élén változás történt, a visszavonult Bjarne Møller helyét Gunnar Hagen veszi át, aki Harry Hole-t és két fiatal nyomozótársát, Jack Halvorsent és Beate Lønnt bízza meg az üggyel. A szálak Horvátországba vezetnek, és minden jel arra mutat, hogy a gyilkos nem saját szakállára dolgozik, hanem megbízást kapott. Amikor szorulni kezd nyaka körül a hurok, újabb áldozatok kísérik útját. Közöttük van a gyilkossági csoport egyik munkatársa is, így Harry még elszántabb a hajtóvadászatot során. Ahogy egyre közelebb kerül a gyilkoshoz, az indítékokra és a megbízó személyére is lassan fény derül. A gyilkosság okai a múltban gyökereznek, összefüggenek az Üdvhadsereg táborában 1991-ben történtekkel is. Amikor Harry látja, hogy az igazi tettes kicsúszik a kezéből, meglepő lépésre szánja el magát.

A megváltó a norvég sikerszerző, Jo Nesbø Harry Hole-sorozatának hatodik kötete. Akárcsak a sorozat többi darabja, ez a regény is az Animus Kiadó gondozásában jelent meg – magyar nyelven először 2010-ben, mintegy öt évvel az eredeti megjelenést követően –, a Nesbø-életmű negyedik magyarra fordított részeként.

Az előző kötet, a Boszorkányszög lezárása eléggé egyértelművé tette, hogy a sorozat hatodik regényével lezárult egy szakasz Harry életében: Tom Waaler halálával Nesbø egy három köteten át húzódó mellékszálat iktat ki, ami Harry szempontjából néha nagyobb hangsúlyt kapott, mint a regények fő cselekményszálait jelentő bűnügyek. Bár azt azért meg kell jegyezni, hogy a Herceggel való leszámolás nem tesz végleg pontot az ügy végére, hiszen Harry rájön, hogy a fegyvercsempészési ügynek további szereplői is voltak rendőrségi berkekben. A Waaler-ügy nemcsak a szakmai életében hagy mély nyomot, hanem a magánéletére is befolyással van: miután a korrupt kollégájával való leszámolás során veszélybe sodorta barátnője fiának, Olegnek az életét, a nő úgy döntött, hogy elhagyja. Éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy Harry kissé jobb passzban van, és látszólag az alkoholproblémáin is sikerül felülkerekednie.

A megváltó több szempontból is illeszkedik abba a sémába, amit Nesbø az előző kötetekben is követ: az olvasó általában végig többet tud az ügyről, mint maga Harry (itt egyenesen a gyilkos kilétét is ismeri), viszont az indítékokról már annál kevésbé van fogalma. Illetve jelen esetben a megbízó kiléte sem ismert előtte, aki az egész ügyet irányítja a háttérből. Ahhoz, hogy minderre fény derüljön, itt is szükség van egy külföldi kitérőre – ezúttal a délszláv államokba –, akárcsak az eddigi összes Hole-regényben. Ez együtt jár a több szálon futó történetvezetéssel, Nesbø pedig gondoskodik arról, hogy a cselekményszálakat kellőképpen összekuszálja, az olvasók érdeklődésének és figyelmének lankadását egy-két megfelelő időben elhelyezett csavarral elejét vegye. A szinte kötelező társadalomkritika ezúttal – egyebek mellett – kemény valláskritikában csúcsosodik ki, amelynek célpontja egy olyan egyházi és vallási/humanitárius szervezet, amely Norvégiában igencsak nagy népszerűségnek örvend (az Üdvhadsereg).

A fenti bekezdést, valamint a sorozat köteteit olvasva némelyeknek az lehet az érzése, hogy a szerző bizonyos értelemben túlságosan is egy kaptafára építi fel regényeit. És bár ebben van némi igazság, a történetvezetésben és a regények stílusában tetten érhető hasonlóságok mellett mindig vannak olyan nüanszok, amelyeknek fontos szerepe van abban, hogy a sorozat minden kötetében legyen valami egyedi. A megváltóban az egyik ilyen színfolt Harry nyomozócsoportjának tagja, Beate Lønn és a gyilkos sajátos képességeinek ütköztetése: a gyilkos rendelkezik az úgynevezett hiper-mobilitás vagy visage du pantomime képességével, amelynek köszönhetően képes elváltoztatni arcizmait, ezzel megtévesztve másokat, míg a fiatal nyomozónő azzal tűnik ki, hogy az agy arcfelismerésért felelős része – fusiform gyrus – rendkívül fejlett nála, így gyakorlatilag képes nagyon pontosan visszaemlékezni minden arcra, amit korábban látott. Persze ez végül a regény összképe szempontjából csak egy érdekes apróságnak tűnik, mégis, kiegészítve a központi cselekményszálon és a sorozat egyes részein túlmutató eseményekkel és szereplőkkel, illetve utóbbiak folyamatos (néhol drasztikus, de a maga módján természetes) cserélődésével, valamint Harry személyiségfejlődésével (ami a néhány stabil pontnak tűnő tulajdonságán túlmenően egyértelműen tetten érhető), az eredmény – akárcsak Nesbø többi regényénél – több mint kielégítő.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com