„A lélek szőtte erő” küldetése

A magyar nőírók hosszú sora a 16. századi, kódexmásoló Sövényházi Mártától és Ráskai Leától a 18. században élt önéletíró Árva Bethlen Katán, majd a költő Czóbel Minkán, Petrőczi Kata Szidónián, s később Kaffka Margiton, Galgóczi Erzsébeten át a közelmúltig és napjainkig nem azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert a nevükhöz kötődő életmű asszonyok kezétől született. Hanem azért, mert kiváló íróknak a nemzeti kultúrában betöltött pótolhatatlan szerepét mutatja fel. S a nevek elhangzásának holdudvarában mindenütt ott áll az a tény is, hogy e szerzőknek – váltakozó erővel – sokszor a környezetükkel, az előítéletekkel, a társadalmi szokásokkal szemben, illetve anyaként vagy családfenntartóként, és a rájuk eső, sokszor roskasztó politikai ellenfényben kellett kibontakoztatni tehetségüket.

Ennek az ellenfénynek a legyőzése – és kifelé sugárzó fénnyé változtatása – a magyar írónők műveinek közös és legszebb küldetése volt. Valamennyi szerző alkotásaiban ez a fényteremtő erő született meg, s ez tükröződik tovább az olvasókban, akár Bessenyei Anna, Karay Ilonka vagy Berde Mária műveit vette kézbe az adott kor embere. Ez a fénykibocsátó erő – immár több mint félszázada – sugárzik fel Mezey Katalin verseiből, novelláiból, regényeiből, esszéiből is. A lázadó nőé, aki korán elhagyja a szülői házat, mert az Elérhetetlen földet elérhetővé varázsolni és építeni akaró Kilencek egyetemi közösségében szeretne lenni, mert az irodalom és az ország-megváltás szerelmese akar lenni. Mert a lázadó láng: a versírás már 1963-tól publikációkat teremtő vágya és a jobb haza megteremtésének akarata szervesen fonódik egybe a szívében. Mert sem akkor, sem később nem hitt egyetlen olyan – előbb Keletről, majd Nyugatról importált – poétikának, amely az irodalmat le akarta választani annak emberi és nemzeti küldetéséről, és olykor látható, olykor láthatatlan hatalmak játékává, sőt szövetségesévé kívánta alakítani. A maga tudatosító művei mellett Mezey Katalin teljes sorsának példájával és irodalommegtartó cselekvéseivel két kézzel szaggatja napjainkban is az árnyékoló, a csapdákat rejtegető, újra- és újraszőtt ideológiai sötétítőket a szó művészetéről és az olvasók tudatáról.

Az irodalom és a szabadság szerelmese élete eleven szerelmének is a kor egyik legkövetkezetesebb lázadóját, a költő Oláh Jánost választja, s vele közösen három gyermeküket is (két leendő képzőművészt és egy írót) ennek a kötelékeit szaggató tudatnak a fényében nevelik fel. Miközben teljes erkölcsi, hatalmi tisztátalanságával rájuk szakad a kor: az 1956-tól a rendszerváltozásig tartó idő, a betonszürke Kádár-kor véres és érdes, minden részükkel sebző és fájdalmat okozó kődarabjai. Hol otthonuk nincs, hol munkájuk, hol egyik sem, de e nélkülözések alapzatán mégis egyszerre épül lelkükben az egyszer majd mégis beköltözhető ház és a lakható haza. A költőnő emlékező tudatában így jelenik meg az akkori, a lélekfosztogató idő: „Miután a Kísérlet című folyóirat-kísérletünket lefoglalta a rendőrség, egyre kevesebb publikálási lehetőségünk volt – rögzítette. – A család, a kenyérkereső munka, az irodalomszervezés mellett az írói munkánkat tekintve mindig sok volt az elmaradásunk.” „Elismerést jóformán csak úgynevezett ʼmásodik nyilvánosságbanʼ kaptunk.” Oláh János szavai ugyanennek a sorsérzésnek adnak hangot: „Az íráshoz szükséges szabadidő kiszakítása emberfeletti erőfeszítéseket igényelt – emlékezik. – És nemcsak tőlem, hanem feleségemtől, Mezey Katalintól is, aki ugyancsak saját irodalmi elképzeléseinek megvalósításáért küzdött, az enyémnél semmivel sem jobb körülmények között.”

Ám Mezey Katalin életműve ilyen körülmények között is egyre magasabb gondolati és esztétikai mezőkre jut. „Mit tehetünk? / Kés ellen kést? /…/ Ki lehet úrrá / az erősebbeken? // Ki lehet úrrá / a hatalmasokon?” – kérdezi már egyik korai versében (Kifutópályák), miközben, verscímével is jelölten, A hontalanság évszakában él, s még a földben talált, törött, fél évezredes kőfej arcvonásairól is 1956 halottai jutnak az eszébe: „De ez a vésett kődarab / nem akar múlni / s mosolyogni / nem tud tanulni / mint amazok sem / a föld alatt.” (Kőfej) Az így, ilyen erővonalakon magára találó költészettől nincs idegenebb törekvés a társadalmon kívüli vagy fölötti esztétizálásnál: „A szó erőtlen. Ha szép hímzés csupán / a lélek szőtte erős szöveten. / De ha a szövet szétfoszlott, molyette, / nincs mit csodálni a hímzéseken” – rója, ars poeticaként is, papírra. Műveinek ez a vállalás lesz az alfája és az ómegája, a sorra megjelenő verses és prózakötetekben ez a hit tündököl. „A napi élményeket úgy tudja versbe és verssé varázsolni – írta már első műveiről Weöres Sándor –, hogy felsóhajthatunk: ilyen a valóság, ez a valódiság és keresetlen őszinteség! (….) Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy kis csoportokban, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel.” A költőnő Amíg a buszra várunk (1970) című első kötetét fél évtizeddel késleltethette ugyan a párthatalom, de a kor másik költő-óriása, Nagy László felemelte a földről a kultúrpolitikától oda lökött, szétszórni akart papírlapokat. A nemzedéki lázadás fókuszaként és fórumaként már 1970-ben szerkeszteni akart Kísérlet című lapot szétverhette, elkobozhatta ugyan a hatalom rendőrsége: az mégis feltámadt. Remetei Kéziratok címen született újjá (1989-ben), s öt esztendőn át jelent meg, magához szikráztatva a belső és a határon túli magyarság leggyújtóbb szellemeit.

„Éltem – mert éltem néha – másnak.” (Mert másokért csatáztam) – írta Mezey Katalin egyik legerősebb példája, Ady Endre az idő omlékony falára. A költőnő a másoknak adás szentségével is feleselt a korral, és felesel vele ma is. Korábban az ifjú tehetségeket magához édesgetni akaró diktatúra cukros ígéreteivel, ma a láthatatlanabb hatalmi csalogatások ellenében tesz meg minden tőle telhetőt a fiatalokért. Így lett a lelke 1989-től az ifjú tehetségeket Kárpát-medence szerte fölkutató és támogató Sárvári Középiskolás Irodalmi Pályázatnak és Tábornak, ezért vállalt ügyvivői szerepet a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájában, majd lépett fel az Írók Szakszervezetének létrehozásáért, s lett a szervezetnek 1987-től több mint 20 éven át titkára is. Ezért vállalt alapozó munkát a Magyar Művészeti Akadémián, és lett (2012-től) az Irodalmi Tagozat vezetője. S ezért dolgozik évtizedek óta a Széphalom Könyvműhely kiadó irányítójaként: hiszen az irodalmi tudat az emberi és a nemzeti léleknek egyszerre hajtóereje, lelkiismerete és igazsága. S ha a magyar irodalomnak az önérzete és tisztasága sérül, akkor Magyarország és vele Európa is sérül, s e sebzések miatti szakadások egy új és a geográfiainál még szörnyűbb – mert az identitást érintő – Trianont készíthetnek elő.

Ezért született meg minden gátló erő ellenében az életműve. A különböző műfajú könyvek az első verseskönyv után következetes és a magyar világ értelmezését sorról sorra tágító rendben épültek egymásra. Így a tucatnyi verseskönyv, közöttük az Anyagtanulmány (1978), az Újra meg újra (1980), a Szárazföldi tél (1991), a Párbeszéd (2002), a Bolygópályák (2010), az Ajánlott énekek (2016); a prózakötetei a Zöld vadontól (1979) az Ismernek tégeden át (2014) a Régi napok rendjéig (2019), amelyek közül több angol és német fordításban is megjelent. S A két egyforma királyfi címmel még drámakötet is van az életmű-palettán.

Szavak, metaforák, ritmusok, történetek, dialógusok. De mint Kosztolányi botja és vászna: nem bot és vászon mindez, azaz nem szintagma, szinonima, szókép, sor, epizód és cselekmény, hanem: zászló. S nemcsak az elvont remények, eszmék, hanem a megtartó cselekvések zászlója is. A földre sohasem engedett, de mindig tettekre serkentő és lobogó: akár Mezey Katalin tekintete az első versei óta. A zászlók alatt pedig mindig emberek mennek: a történelmi, a templomi, a nemzeti zászlók fényében megy az emberiség, a nemzet, nem is csak a kódexíró Sövényházi Márta, Ráskai Lea, hanem a történelem kezdete óta.

A Győri Könyvszalon kitüntetése adjon további erőt Mezey Katalinnak a küldetéséhez, és jelölje meg példáját mintaként a jövendő idők zászlóvivőinek is. Hogy – amiképp még korai verseiben írta – sohasem „az egyhangúság emlékei közt” (Így készül), hanem örökösen „a feltámadás legszebb köntösében” (Szerelmem) járhassunk e földön az egyszerre örömforrásunkként és feladatunkként adott emberi időnkben.

Jánosi Zoltán
Fotó: Szabó Béla