„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Művész Úr!

„Csak az lehet művész, akinek a szemében a valóság minden dolga jelenés” – Füst Milán idézettel kezdi Epilógus című, 2019-es albumának előszavát Barabás László festőművész. Aztán van egy másik album, 2017-ből – könyvtárosként mit is említhetnék először, ha nem ezen míves köteteket ‒, és annak az albumnak az a címe: ahogy én láttam. Ez utóbbi, első album címe az elsőtől az utolsó betűig kisbetűs, a két évvel később keletkezett Epilógus címe csupa nagybetű, mintha két esztendő alatt erőre kaptak volna, megnövekedtek volna a jelen időben összegző szavak.

Az első cím múlt idős, a Művész Úr, a Tanár Úr itt is szépirodalmi idézettel összegez, Benjámin László soraival mondatva ki: „Zárt, fegyelmezett homlokom mögött érzem a gyászt azért, ami már sohasem leszek.”

Természetesen Kosztolányit is idézhetett volna a Tanár Úr, hiszen az igazán nagy művészek életük egy bizonyos pontján átélik ezt az élményt, számot vetnek a világgal, számot vetnek Istennel, földi küldetésükkel:

„De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.”

A két albumot átpörgetve, akárcsak szemünket ezen kiállítóterem falain körbefuttatva, egy varázslatos világba lépünk. A varázslatost nem a meseszerű értelemben értem, vagy akár úgy is, de mindenképpen rögzítenem kell: itt most felnőtteknek szóló meséket rejtenek a képek.

Amikor először körbejártam e tárlatot, úgy éreztem, hogy egy sajátságos, fordított örvénybe kerültem, egy olyan spirálba, amely nem a mélységbe húz, hanem a magasságokba emel, vizuális éhségemet káprázatos ínyencségekkel kényeztetve, az eltöltődés, telítődöttség érzése nélkül: elmém, jobb agyféltekém követeli, hogy még, még, még, tovább, van még, nézd meg, és közben ujjong bennem a lélek, hogy itt megtehetem azt is, amit az életem egyéb tényei kapcsán nem: visszatérhetek a kezdetekhez, újabb és újabb sétát tehetek a remekművek között, más és más részletet felfedezve minden kerülővel, elolvasom a képíró Barabás László életét belőlük, elolvasom a saját életem belőlük, elolvasom az Önök életét belőlük, elolvasom a világ szépségét és fájdalmát, és valahol mélyen megértem, amit a neurolingvisztikusok mondanak, miszerint a színes és nagy képek fokozzák az emlék intenzitását, míg a fekete-fehér, vagy még ezek között is a halványuló ábrák távolítják azt.

Mivel nem a művészettörténészek, esztéták táborát gyarapítom, mindössze a műélvező nyitottságával közelíthetek, ez viszont kellő szabadságot jelent számomra, hogy bátran megfogalmazzam érzéseimet, amelyek szerint – bár a Művész Úr ezen kiállítás esetén csakúgy, mint az említett albumok előszavában is kifejtette, szóval hangsúlyozottan – nem életmű kiállításról van szó.

Azonban minden ecsetvonás egy életmű letisztultságát mutatja, ha szöveg lenne, nem pedig képzőművészeti alkotás, akkor azt mondanám, hogy hoppá, ez itt most egy stilisztikailag teljesen letisztult, sallangmentes szöveg, nincs itt kérem bűvészkedés, egyénieskedés, ilyen vagy olyan trükkös villantás, divatkövető elismerés-kunyerálás. Ami persze nem azt jelenti, hogy egyszerű, vagy másképpen fogalmazva: naiv műveket látnánk, ugyanis a letisztultság, laikus szememben úgy jelenik meg, hogy egy-egy ecsetvonással, semmivel se többel, mint ami oda kell, bizony olyasmit kódol a forma és színvilágba a Mester, amit szavakkal nehéz lenne elmondani, a letisztult forma világát az értő, ám bátor szívvel, mondhatni merészen és mégis mértéktartóan, tiszteletet sugárzóan bátor színvilág tölti meg elképesztő erejű dinamikával.

És ott az arany. Akkor van ott az arany, amikor kell. És annyi, amennyi kell. Aurum, a Mengyelejev-rendszer 79. eleme. Az amerikai űrszondák aranybevonatú rézlemezbe vésve viszik magukkal az emberiséget és a földet bemutató sematikus üzenetet.

Barabás László alkotásai azonban nagy szerencsénkre nem az űrben száguldanak, és bizony nem is sematikus üzenetek. Itt láthatók a falainkon, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezekben a bátran és mégis megfontoltan odatett arany színekben rejtőzik az Isten. Ezekben rejtőzik a kincs, a kincs, amiért érdemes porig égnünk, de kötelességünk ezen porból feltámadnunk is, mert itt rejtőzik a nagy titok: a végtelen fájdalom és a leírhatatlan szépség, amelynek egyik legautentikusabb kortárs megközelítését adja Barabás László művészete.

Isten éltesse soká Barabás Lászlót alkotó kedvében, adjon még sokat művészetéből ennek a világnak, mert ránk fér, ránk fér bizony mindannyiunkra, hogy egy kis időre megállítsuk a korrodáló időt, szemünk egybekapcsolódjon a szívünkkel, és emlékeztessen bennünket arra, hogy nem csupán zengő érc vagyunk és pengő cimbalom.

Szent Pál szavai után nem illendő többet mondanom, köszönöm Barabás Művész Úrnak az egész életművét, köszönöm, hogy megengedte számunkra, hogy annak egy kis részét itt most megcsodálhassuk, és szemünk segítségével élénkíthessük az életet, a szeretetet, és talán Isten jelenlétét is a szívünkben.

Ezzel a kiállítást tisztelettel megnyitom!”

Az ingyenes kiállítás 2019. december 11-ig tekinthető meg, hétköznapokon 13-tól 16 óráig; az ettől eltérő időpontban előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

Fotók: Vargáné Nemesi Emma (1-3. kép), Vas Balázs (a képgaléria fotói)

Fotógaléria: Barabás László festőművész kiállítása a győri könyvtárban

Fotók: Vas Balázs

21 kép