90

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó

Könyvkritika

ulrich-alexander-boschwitz-az-utazo

Különös könyvet tart kezében az olvasó. Egy regényt, melynek kéziratát a kiadó a már elhunyt szerző végakaratának megfelelően átdogozta és újra kiadta. Ulrich Alexander Boschwitz huszonhárom évesen, alig egy hónap alatt írta meg művét 1938 novemberében, a kötetet azóta is a Kristályéjszaka és a németországi zsidóellenes pogromok első irodalmi mementójaként emlegetik.

A nemzetiszocialista antiszemita ideológia nürnbergi törvények általi szentesítésével kezdődő időszak történetét számtalan történelmi, társadalomtörténeti, jogtörténeti, szociológiai, szociálpszichológiai és gazdasági munka dolgozta fel, ám minden tudományos elemzésnél elemibb erejű, letaglózó annak a hatásmechanizmusnak a feltárása, mely Az utazóban ölt testet. Boschwitz családja elmenekül Németországból, a szerző is több európai országban él a Kristályéjszaka után, majd egy ausztrál internálótáborban tölt el két évet.

Európába való visszatérésekor német tengeralattjáró találat éri az utasszállító hajót, mely a hullámsírba viszi a szerzőt és a már megjelent regénye újraszerkesztett utolsó kéziratát, így az nem jutott el édesanyjához. Az első kézirat a Deutsche Nationalbibliothek archívumában porosodott, elfeledve, mígnem Peter Graf fedezte fel újra, és az ő kiadásában, utószavával, a család beleegyezésével publikálták Németországban.

Az önéletrajzi elemekkel átszőtt kafkai látomás a kétségbeesés és remény határán billeg, alaposan próbára téve az olvasót. A Kristályéjszaka másnapján Otto Silbermann élete egyik percről a másikra gyökeres fordulatot vesz. Az egyik nap még köztiszteletben álló, megbecsült, német érzelmű, tehetős zsidó polgár, első világháborús veterán, cégtulajdonos fokozatosan veszíti el mindazt, amit addig felépített: vállalkozását, feleségét, barátait, identitását, méltóságát, végül önmagát.

Menekülése során számos emberrel összefut. Egyesek segíteni próbálnak, mások a rendszer rendíthetetlen katonái, vannak, akik félelemből gyanakvók, hárítók, önigazolók és vannak sorstársak, a korabeli német társadalom archetípusai. A paranoiával végletekig átitatott cselekmény egy pillanatig sem ereszt, az olvasó pedig Silbermannal együtt járja a poklot, eközben egyre kényelmetlenebbül feszeng és teszi fel a kérdéseket önmagának. A mesteri párbeszédek, Silbermann önreflexiói drámai erőt, életszerűséget kölcsönöznek a szövegnek.

A főhős bolyongási során egyedül a vonatokon érzi biztonságban magát, amint kilépni kényszerül Odüsszeiájából, rögtön elveszíti a túlélésbe vetett hitét. Mégis a biztonságosnak hitt másodosztályon tűnik el a táskája, vele együtt egész addigi élete is zsákutcába jut. A döbbenetes erejű képek, az egyik lelkiállapotból a másikba való folyamatos sodródás, a kínzó önvád és kételkedés, a remény és az önáltatás kettősségei csontig hatolnak, az olvasó, akárcsak Silbermann, arra vár, hogy végre történjen valami, bármi, akár a legrosszabb is, ami véget vet a kilátástalanságnak. Sorsának alakulását az olvasó fantáziájára bízza a szerző, ám nehezen lehet megállni, hogy az általa annyira várt vonatok ne a későbbi, koncentrációs táborokba befutó vagonok képeit idézzék.

Az utazó autentikus lenyomata annak a korszaknak, mely állami szintre emelte a pusztítást, saját állampolgárainak ellehetetlenítését, majd fizikai megsemmisítését. Ezen folyamat kezdeteiről ad látnoki erejű látomást Boschwitz, aki örök érvényű figyelmeztetésként ható szavakat adott Otto Silbermann szájába: „Mi voltam? Nem, mi vagyok? Voltaképp mi vagyok? Két lábon járó szitokszó, akiről nem rí le, hogy szitokszó!”

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com

2019.11.15