113

''Az izgalmas kaland és a humoros helyzetek mindenkire hatnak''

Szilvási Krisztián interjúja M. Kácsor Zoltánnal

m-kacsor-zoltan

M. Kácsor Zoltán garázsában remek kis munkagép-bagázs verődött össze, sárkányvilágában megszakítás nélkül zajlik a dínómdánom, most pedig nemcsak a boszorkány veszik össze a seprűjével, de még a királyfi és a kísértet sem találja igazán megszokott helyét. Mindezeken túl pedig szóba került még ez-az, amikor leültünk vele beszélgetni a 19. Győri Könyvszalon előtt.

Amikor először találkoztunk (meg másodszor, meg harmadszor), nem gondoltam rólad, hogy meséket írsz. Nem tűnsz nekem meseíró-típusnak… De viccen kívül: van szerinted olyan, hogy kimondottan meseíró-típus – személyiségre, beállítottságra, „lelkületre”?

Úgy érted, hogy nincs olyan mosolygós bajuszom, mint Csukás Istvánnak? :-) De félretéve a viccet: amikor először komolyabban felmerült bennem, hogy író leszek, nekem sem a meseírás jutott az eszembe. Igaz, akkor még csak tizenhárom éves voltam, és krimit szerettem volna írni. Hozzá is láttam egy ifjúsági regénynek, amiről persze akkor még nem gondoltam, hogy ifjúsági, sokkal inkább egy felnőtteknek is szóló regényként tekintettem rá, amit aztán félúton valamiért abbahagytam. Aztán ahogy teltek az évek, több műfajban is kipróbáltam magam, sőt műnemet is váltottam: úgy tizenhat éves koromtól jó tíz éven át kizárólag költőként tudtam elképzelni a jövőmet. Életemben először harmincegynéhány évesen írtam mesét, amikor megszületett az első gyermekem. Ezek voltak a Garázs bagázs történetek, de még akkor sem gondoltam, hogy „akkor én meseíró leszek”. Pedig heteken belül találtam kiadót, nem is akármilyet, hanem a Scolart, és szerződést kaptam 10 történetre! Ez, azt hiszem, minden kezdő író álma. Ám én továbbra is nagyobb lélegzetű sztorikat szerettem volna írni, és eszembe sem jutott, hogy ilyet lehet meseként is, hiszen ott van a meseregény műfaja. Kb. 2 évre volt még szükségem ahhoz, hogy összeálljon a kép: elsősorban meseszerű történeteket és világot szeretek alkotni. Ugyanakkor érzem, hogy egyre feljebb lépkedek korosztályban, és előbb-utóbb el fogok érkezni régi kedvenceimhez, a fantasyhez és a sci-fihez, amik meg már ugye nem feltétlenül gyerekekhez szólnak, mégis meseszerűek. És hogy az eredeti kérdésre is válaszoljak: fogalmam sincs, van-e olyan, hogy „meseíró-típus”. Olyan író (és persze nem csak író) viszont biztosan van, aki ért a gyerekek lelkéhez, humorához. Úgy tűnik, bennem is van ebből a típusból.

Az ELTE bölcsészkarán végeztél magyar szakon, tehát az affinitás az irodalom felé „szakmai” végzettségben is megmutatkozott. De azért a gyermekek világa egy egészen speciális univerzum. Milyen volt a viszonyod gyerekként és milyen most a fantáziához, a játékokhoz?

Nem vagyok egyke, van egy 2 évvel fiatalabb öcsém, akivel mindig jó kapcsolatom volt, mégis van egy olyan élményem 6-12 éves koromból, hogy rengeteget játszom egyedül, és ezek a játékok mindig valamilyen fantáziavilágban játszódtak. Ez még akkor is így volt, amikor a főszereplők éppenséggel nem sárkányok vagy tündérek voltak, hanem mondjuk matchboxok. Szerettem a (fel)olvasott történeteket is, de valahogy mindig élt bennem egy késztetés, hogy a befogadáson túl aktívabb részese lehessek ezeknek a sztoriknak. Nem csoda, hogy olyan kiválóan megfelelt az alkatomnak a szerepjáték (RPG), amivel kamaszként ismerkedtünk meg a barátaimmal, és onnantól teljesen beszippantott néhány évre. (Az RPG-t nem ismerő olvasók számára jegyzem meg, hogy ez egy ʼ70-es években, Amerikában született társasjáték-féle, ahol egy mesélő által megjelenített világban kalandozik egy 3-5 főből álló csapat. Úgy kell elképzelni, hogy a résztvevők egy asztal körül ülnek, tehát elsősorban nem eljátsszák a sztorit, hanem inkább a képzeletükben zajlanak az események.) Ma már sajnos nem fér bele az időmbe ez a játék, de a mai napig nosztalgiát érzek iránta, és sokat merítek abból a szabadon áramló fantáziából, amit azokban az időkben kaptam tőle.

Nagyon termékeny szerzőnek tűnsz, a 19. Győri Könyvszalonon bemutatásra kerülő új köteted, A boszorkány seprűje már a harmadik sorozatodat indítja. A Garázs bagázs első részének 2013-as megjelenése óta ez már összességében a tizenkettedik könyved. Ennyi kibontásra váró történet tombol benned?

Honnan gondolod, hogy A boszorkány seprűje sorozat, hiszen eddig csak ez az egy kötet jelent meg belőle? Mindenesetre jó a megérzésed: ha nem is feltétlenül sorozatról beszélünk, valóban tervezem a második részét. Igen, elég sok ötletem van szerencsére, melyek többségének lejegyeztem a vázlatát, és csak arra várnak, hogy legyen időm a kibontásukra. Ahogy már említettem, érdekel a fantasy, van is egy ilyen regénysorozat ötletem, illetve két sci-fi jellegű történetem is megírásra vár. Mondanom sem kell, hogy mindkettőhöz ugyancsak regénysorozatot tervezek. Egy barátom még az egyetemen azt mondta, olvasva az akkor nyúlfarknyi hosszúságú verseimet, hogy „tegyek beléjük több anyagot”, azaz írjak hosszabbakat, fejtsem ki a mondanivalómat, én azonban el sem tudtam képzelni, mit írhatnék még hozzájuk. Úgy tűnik, mára utolért a mondanivaló: mostanában azzal van a legtöbb gondom, hogyan kurtítsam a szövegeimet, hiszen egyelőre mégiscsak kizárólag gyerekeknek szóló műfajokban alkotok, melyek nem lehetnek bármilyen hosszúak. Ott van például a Zabaszauruszok meseregény-sorozat, amelynek minden kötete egyre vastagabb lesz. Ilyen szempontból a jövőre megjelenő negyedik rész überelni fogja a harmadikat. Azért szerencsére nem azt hallom az olvasóktól, hogy „jaj, de hosszú”, hanem inkább azt, hogy „mikor jön már a következő rész”?

A Garázs bagázsból eddig nyolc kötet jelent meg, a Zabaszauruszokból három. Mesélj egy kicsit ezekről a történetekről azoknak, akik most fedeznék majd csak fel őket!

A Garázs bagázs rövidebb meséit akkor találtam ki, amikor az akkor 2-3 éves Vilmos fiamnak munkagépes történeteket kellett előadnom esti meseként. Taknyos Traktor, Henger Henrik, Turbó Brúnó és a többiek egy garázsban élnek, a különböző kötetekben pedig mindig más és más szereplő sztorijával ismerkedhetünk meg, miközben persze minden részben visszatérnek a korábbi alakok is. A Zabaszauruszok meseregény-sorozat pedig már a Kolibri kiadónál látott, illetve lát napvilágot minden évben, hiszen ennek a sorozatnak még nincsen vége: jövőre érkezik a 4. rész, és legalább 6-7 kötetet tervezek. Ez az összefüggő történet egy külön világban játszódik, amelynek az egyik földrésze, a Szaurusz-szigetek a fő helyszín. A három főszereplő Rilex, a tirex, Kunyi, a keselyű és Barmol, a raptor, de elég fontos szerepet kap még Leiszút Feliszút, a selypítős sárkány is. Rajtuk kívül persze sok más alak népesíti be a világot, többnyire dínók, madarak és sárkányok. Mint minden történetemben, itt is elsősorban a kalandokra, feszült és humoros helyzetekre építem a cselekményt.

Nagyon tetszik a honlapodon ez a mondatod: „A gyerekeket leginkább azért csodálom, mert szó nélkül beengedik őket Meseországba.” De mi a helyzet szerinted a felnőttekkel? Hathatnak-e a te gyerekmeséid a szülőkre is, mozgathatnak-e meg bennük olyan rétegeket, amelyek közelebb vihetik őket a gyerekeikhez? Ha felnőttként kéredzkedünk be a Meseországodba, nem fognak furcsán nézni ránk birodalmad teremtményei?

Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy ne csak a gyerekek, hanem a felnőttek is jól szórakozzanak a történeteimen. Igyekszem olyan mesevilágokat alkotni, melyek univerzálisak ilyen szempontból, és hiszem, hogy ezt el lehet érni, hiszen az izgalmas kaland és a humoros helyzetek mindenkire hatnak. Persze ki kell keverni ezt a felnőttek és gyerekek számára közös metszetet alkotó szövegbirodalmat, de a visszajelzésekből úgy tűnik, sikerült kikevernem.

A boszorkány seprűje már a harmadik „mese-koncepciód”. Ezúttal a klasszikus mesealakok figuráit csűröd-csavarod kedvedre. De vajon mit szólnak ők mindehhez?

Ha megelevenednének, és megkérdeznénk tőlük, szerintem egy kicsit biztosan zabosak lennének rám. Nem csoda, hiszen ezekben a történetekben azzal játszom el, hogy elveszem tőlük a játékszereiket, különleges képességeiket. A boszorkány összeveszik a seprűjével, a királyfinak falóvá változtatják a fehér lovát, a kísértetnek pedig mosodába kell adni a lepedőjét, mert az évezredek során annyira koszossá vált, hogy már egészen beleolvadt az éjszakába, így pedig elég nehéz kísérteni, nem igaz? Sorolhatnánk a többieket is, hisz kilenc mese szerepel a könyvben, de a lényeg már ebből is kiolvasható: ezeknek a történeteknek a tétje, hogy vajon így is megőrzik-e a mesealakok az identitásukat, illetve annyit csavarok még a meséken, hogy nem is a meseszereplőknek, hanem azok tárgyainak az útját követhetjük nyomon, tehát például nem a boszorkánynak, hanem a seprűjének ismerjük meg a történetét. A mesék végén persze mindig kiderül, hogy a mesealakok és különleges hozzátartozóik nem lehetnek meg egymás nélkül.


M. Kácsor Zoltánnal a 19. Győri Könyvszalonon november 16-án szombaton, 14 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Mesekuckóban.

Szilvási Krisztián
Fotó: Máté Péter

2019.11.06