58

Thomas Harris: Cari Mora

Könyvkritika

thomas-harris-cari-mora

A 25 éves Cari Mora a kolumbiai polgárháború elől menekült az Egyesült Államokba. Nagynénjével, unokatestvérével és annak kisgyerekével él; főállásban egy Pelican Harbor nevű madármenhelyen dolgozik, de időnként felszolgálást is vállal a menhely által szervezett hajókirándulásokon, valamint egy Miami Beach-i villa gondnoka is egyben. Utóbbi a néhai drogbáró, Pablo Escobar tulajdona volt, aki a ház alatt féltonnányi aranyrudat rejtett el.

Két társaság is pályázik a 25 millió dollár értékű kincsre: egy kolumbiai drogkartell, bizonyos Don Ernesto vezetésével, valamint egy Hans-Peter Schneider nevű pszichopata férfi és kétes hírű bandája. Van azonban pár buktató a dologban: egyrészt nem tudják pontosan az arany rejtekhelyét, másrészt a széf komoly védelmi mechanizmussal van ellátva, a legapróbb téves kísérlet esetén felrobban (és vele együtt minden és mindenki néhányszáz méteres körzetben).

Mivel Cari nagyon jól ismeri az ingatlant, mindkét banda szeretné felhasználni az arany megszerzése érdekében. Sőt, Hans-Petert valami még a pénznél is jobban hajtja: szeretné megszerezni magának a lányt, hogy kiélhesse rajta perverz vágyait, és valóra válthassa gazdag ügyfelei beteges fantáziáját. Utóbbi azonban még nehezebb kihívás, mint a kincskeresés, hiszen a polgárháborúban gyerekkatonaként edződött nő nagyon kifinomult túlélési ösztönnel rendelkezik, és korántsem az a törékeny lélek, akinek első ránézésre kinéz.

A 2020-ban nyolcvanadik életévét töltő Thomas Harris nem nevezhető egy kimondottan termékeny írónak: az 1975-ben induló karrierje során mindössze hat regényt írt. A legutóbbi, a 2019-ben megjelent Cari Mora tizenhárom év szünet után látott napvilágot (magyarul a General Press Kiadó gondozásában). A szegényes életmű ellenére Harris elmondhatja magáról, hogy sikerült maradandót létrehoznia a szórakoztató irodalom terén Hannibal Lecter karakterének megalkotásával. (Az persze más kérdés, hogy ebben hatalmas szerepe volt a filmiparnak és a sorozatgyilkost megszemélyesítő Anthony Hopkins-nak is.)

De még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a Cari Mora kapcsolódik a szerző nagy sikerű tetralógiájához, rögtön pontosítanék: a Fekete vasárnap című első regénye után ez a másik olyan könyve Harris-nek, amelyben nem szerepel az általa megteremtett pszichopata gyilkos. És hogy akkor mégis miért hoztam szóba Lectert? Mert azt gondolom, valószínűleg kevés olyan olvasó lesz, aki képes lesz úgy lapozni a Cari Morát, hogy óhatatlanul is ne keresné a kapcsolódási pontokat Harris nagy sikerű sorozatához és főhőséhez. Jómagam is ezzel a kíváncsisággal vettem kézbe a könyvet, ezért a hozzám hasonlóak számára mondanám: aki a hannibáli magasságokat és mélységeket keresi Harris új regényében, az valószínűleg csalódni fog.

Aki viszont képes elvonatkoztatni Harris korábbi regényeitől, annak néhány – nem túl sok – órányi könnyed szórakozásban lehet része. És itt elsősorban a regény terjedelmére és stílusára gondolok: az alig 300 oldalas, könnyedebb stílusban megírt regény gond nélkül elolvasható egy rövidebb hétvége alatt. A cselekmény filmszerűen pörög, olyannyira, hogy szinte minimális módosítással adaptálható lenne a filmvászonra. A szerző mellőzi a hosszabb leírásokat, mindent csak akkora terjedelemben mutat be, amennyi az események vagy a hangulat szempontjából a legszükségesebb – ennek ellenére van néhány leíró rész, ami kimondottan hangulatos. Hosszabb elbeszélésbe egyedül Cari múltjához kapcsolóan bonyolódik: a kolumbiai polgárháborúban, a FARC nevű gerillaszervezet kötelékében, gyerekként szerzett élményének az ismertetése segít abban, hogy összeálljon a fiatal főhős(nő) karaktere. Az összes többi szereplő gyakorlatilag homályban marad vagy felületes, sztereotípiáktól sem mentes tucatkarakter, minden, amit megtudunk róluk, azokból az eseményekből bontakozik ki, amelyeknek a részesei a regény fő cselekményszála kapcsán. Az egyedüli kivétel – de ő is csak részben – a regény negatív főhősét jelentő Hans-Peter Schneider, akinek a deviáns karaktere, ha nem is üti a Hannibal Lecter-i szintet, de mindenképpen jelentősen eltér a normálistól, és kiemelkedik a többi közül.

A regény cselekménye tulajdonképpen a tengerparti villa alatt elrejtett aranyrudak megszerzésére irányuló rivalizálás köré épül fel. Ebbe fonódik bele mintegy mellékszálként Schneider egyéni akciója, amelyet a Carival szembeni megszállottsága táplál. Igazából semmi rendkívüli, Harris azonban feldobja néhány dologgal a történetet, nincs hiány beteges, gyomorforgató jelenetekben és hullákban sem, közben pedig bepillantást nyerhetünk a kolumbiai polgárháború borzalmaiba, valamint a miami latin közösség életébe is. A keményebb jelenetek ellenére a regényt és annak hangulatát belebegi egyfajta nyugodtság és normalitás, ami a lány személyiségéből és emberközeli álmaiból, vágyaiból fakad, így minden erőszak, brutalitás, kapzsiság és beteges perverzió ellenére pozitív a végkicsengése a történetnek. Azt nem mondom, hogy nem voltak hiányérzeteim olvasás közben, de alapvetően tetszett a regény, és szinte kedvet kaptam újra elmerülni Harris korábbi műveiben – még úgy is, hogy azokról tudom, nagyon másak, mint a Cari Mora. Egyvalamire azonban nagyon kíváncsi volnék: mi késztette Harrist arra, hogy ennyi idősen korábbi életművétől ennyire elütő regénnyel rukkoljon elő, hiszen újrakezdéshez vagy egy új fejezet megnyitásához talán kissé eltelt az idő, zárszónak pedig valószínűleg mégiscsak túl kevés ez a regény.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com

2019.11.03