Utóbbi kifejezés az egyazon oldalon állók közötti konfliktusokat takarja, míg az előbbi az ellenfelek közöttieket. Ilyen valódi válság például a két Berliné, a kubai, a koreai, az afganisztáni és a vietnámi, de a prágai tavasz, vagy korábban a magyar 1956, illetve a poznani lázadás már a pszeudo kategóriába tartozik.

A harmadik világháború elkerülhetősége hivatalosan 1953 után vált nyilvánvalóvá, de Joszif Visszarionovics Sztálin a szövetségesek – és persze a saját – fegyveres erejének felturbózásával elrettentő erőt akart biztosítani mindennemű nyugati háborús kaland ellen. Érdemes tanulmányozni a tárgyalt szempontból a koreai háború idejének szovjet álláspontját nyugat felé, és az Egyesült Államok szerepét az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén ötvenhat ügyében, mely inkább a „harmadik világ” ENSZ tagjainak szólt (Látjátok, milyen agresszív hatalom a Szovjetunió? Inkább hozzánk álljatok!). A prágai tavasznak ilyen hozadéka nem ígérkezett, ezért nem is került napirendre.

Kevéssé ismert tény, hogy az első magyarországi szovjet beavatkozást (október 24.) később a Kremlben is hibának vélték: ha nem történik meg, talán nem fajultak volna el az események a fegyveres felkelésig. Éppen ezért 1968-ban csak a végső estben avatkoztak be. Majdnem biztosra vehető, ha akkor tétlenek maradnak, a bársonyos forradalomhoz hasonló forgatókönyv alakult volna ki. A magyarországi szovjet csapatok kivonását október 30-án még komolyan gondolták, mert úgy vélték, a hazai kommunistáknak kell szocialista módon konszolidálni a helyzetet.

A kétpólusú világ kezdetén kialakult politikai mozgásokat is másképp magyarázták. A Marshall-segély csupán meggyorsította a kelet-európai vágányok váltóinak átállítását moszkvai vonalra – 1945-46-tól egyértelműen ez volt a terv. Sőt vannak, akik úgy vélik, a szovjet célok irányát már az 1919-20-as lenini stratégia, illetve a Molotov-Ribbentrop-paktum is kijelölte, ugyanis a német-szovjet megnemtámadási szerződéshez csatolt titkos záradékban megállapodtak Európa keleti térségének érdekszférákra történő felosztásáról is.

A történész felvázolja azt a kettős csapdahelyzetet is, melybe mind a szovjet, mind pedig az amerikai fél került a Marshall-segélyt illetően, de szót ejt a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) és a Varsói Szerződés létrejöttének okairól, a bilaterális (kétoldalú, kölcsönös) kapcsolatok multilaterálissá (többoldalú) válásáról, a párizsi békeszerződés Magyarországot hátrányosan érintő passzusainak okairól, valamint az ezzel kapcsolatos tárgyalási stratégiáról. A Kádár-rendszer tüzetes elemzése sem marad ki a kötetből, és a szerző kiemeli azt a kötéltáncot, mely az életszínvonal-politikában érdekelt nyugati kapcsolatokat összeegyeztette külpolitikailag a szovjetek iránti lojalitással.

Képet alkothatunk a szocialista tábor különböző érdekeiről, a látszólagos gazdasági és biztonságpolitikai koalícióról, melyek a Német Szövetségi Köztársasággal való kapcsolat felvétele tekintetében eltérő feltételeket fogalmaztak meg. Így esett, hogy a magyar diplomácia – eredeti szándékaival ellentétben – csak 1973-ban létesíthetett diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val. A szocialista országok mozgástere hármas tengely körül forgott (Szovjetunió, Nyugat és a táborközi érdekek, illetve azok ellentétei). Nem közismert tény, hogy Magyarország számos kezdeményezéssel élt a kelet-nyugat relációt illetően, 1979-től pedig híd szerepet játszott az afganisztáni válság idején. Fontos volt az 1975-ös helsinki értekezlet is, ahol komoly jogi elemek elfogadásával Kádár János leplezetlenül beszélt Trianon következményeiről.

Külön ki kell emelni a nyolcvanas évek történéseit: hogyan komorult el a „szocializmus legvidámabb barakkja”, a reagani csillagháborús fenyegetés hogyan ásta alá a Szovjetunió régóta gyengélkedő gazdaságát, s késztette a fegyverkezési verseny feladására. Minderre Mihail Szergejevics Gorbacsov főtitkársága idején került sor. A Ronald Reagannel, illetve utódával, George Herbert Walker Bush-sal való tárgyalások sora vezetett a közép-európai rendszerváltáshoz, valamint a Szovjetunió megszűnéséhez. Ezek a folyamatok a nyugatiakat is meglepték, ők a lassabb változásokban voltak érdekeltek, mert féltették a politikai stabilitást.

Érdekes összevetést végez Békés Csaba a rendszerváltás és a breszt-litovszki béke között, úgy gondolva, hogy a szovjet kivonulásnál nem mondtak le esetleg arról, hogy a birodalom hatósugara ismét kiterjedhet. Mihail Szergejevics Gorbacsov a politikai változást csak a szocializmus keretein belül gondolta, de a centrifugális folyamatokat nem tudta megakadályozni, így beletörődött. Az eltérő kondíciójú szocialista államok Európában (Romániát kivéve) békés úton jutottak el a polgári demokráciáig.

A monográfiában még sok újszerű és érdekes dologról olvashatunk. Kiemelten ajánlom a történelmet oktatóknak és a korunk iránt érdeklődő olvasóknak!

Csiszár Antal