John Ajvide Lindqvist 1968-as születési dátuma ellenére csupán 2004-ben publikált először, akkor viszont valami olyat, amely – Túlozzak? Dehogy túlzok, igaz! ‒ ideológiarengető hatással bírt. Ez volt a Hívj be! (vagy a belőle készült filmváltozatok címén: Engedj be!). Amely igazi blaszfémiaként egy lánygyermek vámpírról szólt. Amelyben a kisfiú és a vámpírlány igaz, egymásra utaltsággal fűtött barátságra kelt. S amely ennek ellenére sokkal inkább szólt a szociotársadalmi értelemben vett másságról és annak az interperszonalitásra gyakorolt hatásáról, mint a kézzelfogható vámpírlétről.

Lindqvistet szárnyaira vette a siker, a dicsőség és az elismerés, amely aztán egy évvel később egyenesen a zombik közé hajította. Nem, nem ő bukott lefelé a kritikai piedesztálról, hanem belőle bukott ki a vámpírok után a következő téma, amelynek középpontjába az élőhalottakat állította. A hazájában 2005-ben megjelent Élőhalottak! ‒ Hogyan bánjunk velük? a Hívj be! koncepciójához hasonlóan megint csak nem az, amelynek első látásra tűnik. Nem zombihorror, ahol az életre kelt (vagy életben maradt) holtak halomra ölik-marcangolják-fenyegetik a megmaradt emberiséget, helyette hatalmas szociális problémát felvető „mi lenne, ha” kérdés, amelyre az alcíme is egyenesen utal. Mert mi lenne, ha egyszer csak, borult halottlétből derült fogvicsorgatva-hirtelen életre kelne egy komplett városhoz tartozó, két hónapnál nem régebben elhunyt porhüvely-sereg? (A lélek az egy másik kérdés, ugyebár.) Lindqvist regényében Stockholmban mindez megtörténik.

Egy megmagyarázhatatlan, elektromos viharszerűségű természeti behatás következtében a svéd fővárost elborítják a meg nem haltak, akik valóban zombikhoz mérten, hullának... bocsánat, nullának tűnő tudattal kezdenek kóborolni az utcákon, valamint ássák felszínre magukat a temetői magányból. A stockholmi egészségügyi szervek a rendőrséggel, majd később a katonasággal együttműködve erednek a valódi élőhalottak éjszakáján az evilágra kallódottak nyomába, és próbálják őket egyetlen (nem fizikailag, hanem orvostudományilag) tető alá hozni. A történet 3 szálon fut, a főhősök pedig direktebb/közvetettebb módokon kerülnek kapcsolatba hasonlóan megdöbbentő életre keltekkel. Gustav Mahler (hehe) újságíró kicsi unokája is feléled piciny temetői koporsójából; a David nevű stand-up komikus aznap éjjel autóbalesetben elhunyt felesége sem akaródzik a másvilágra költözni az élettel össze nem egyeztethető sérülései ellenére; és a nyugdíjas Elvy évek óta szenilisen agonizáló férje is hazacsoszog a ravatalozóból.

Lindqvist regénye nem bogozza túl az említett szálakat, viszont teljesen lefedi velük a történtek minden érzelmi, etikai, szociális, orvosi, társadalmi... stb. aspektusát. Az Élőhalottak! koncepciója valahol hasonló José Saramago Vakság című regényéhez (látomásához), hiszen mindkét esetben előáll egy felfoghatatlan társadalmi helyzet, amelyet (széles értelemben véve) orvosolni kellene, viszont a jelenség természete miatt mindennek megvalósítására nincsenek sem bevett metafizikai egyenletek, sem pedig írott-íratlan erkölcsi normák. Summa summarum: jó döntés lehetetlen, csakis kapkodó, esetleg kényelmes, netán bizonyos nézőpontok felett szemet hunyó. Az Élőhalottak! esetében is szinte mellékes a történtek kiváltó oka. Bár a regény vége vázol egyfajta, vallásba éppúgy, mint filozófiába nyúló magyarázatot, annak értelmezése (elfogadása, elutasítása) nyitottan képes alkalmazkodni az olvasói beállítódáshoz.

John Ajvide Lindqvist stílusa tudja mindazt, amely a belső vívódásokkal terhes érzelmi átfűtöttséghez szükséges. Másképpen fogalmazva: hősei éppen azért képesek közel kerülni az olvasóhoz, mert a sorok közötti-mögötti szimpátiát az „egy közülünk” stílussal teremti meg. A téma hálás és hálátlan egyszerre, élőhalottakhoz nyúlni csakis kesztyűs kézzel lehet, mert a fertőzés könnyen átragadhat a lapokra. Nem nehéz félrecsúszni a szándékkal, ha nem vigyáz az író, Lindqvist viszont végig ügyelt arra, hogy tartsa magát a fentebb vázolt koncepcióhoz. Az Élőhalottak! talán a gondolati-érzelmi megrendültség skáláján nem harap akkorát, mint a Hívj be! vámpírbőrbe bujtatott másság-barátság farkasa, de mindenképpen elgondolkodtató, saját személyes-, rokoni kapcsolatainkba vágó hipotetikus felvetés, amelyből az „akár velünk is megtörténhet”-érintettség révén nagyon, de nagyon nehéz kimaradni.

Szilvási Krisztián