A szüleik ki nem mondott óhaja szerint egy napon valóban áttört a barátság és a fogadott testvérség alig érzékelhető, de jelen levő fala, Chris és Emily pedig egy pár lettek, a barátságuk szerelemmé érett. A kapcsolatuk különös volt, egységes, szoros és mély, nem pedig tipikusan a kamaszokra jellemző hirtelen fellángolás. Teljesen egyértelmű volt mindenki számára, hogy valamikor, a távolabbi jövőben összeházasodnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Egy napon azonban a végzet visszafordíthatatlanul keresztülhúzza ezt a számítást, Emily ugyanis meghal, és halálánál jelen van Chris is, ráadásul a golyó, amely megöli Emilyt, Chris apjának pisztolyából származik.

A történések után a két család közötti viszony felborul, és teljesen megváltozik. A sokk senkit sem kerül el, Chris élete szerelmét gyászolja, Emily szülei az egyetlen gyermeküket, Chris szülei pedig a fiukat, aki ellen bűnvádi eljárás indul, gyilkosság vádjával.

Jodi Picoult egy rendkívül energikus nő, írásaiból és a vele készített interjúkból sugárzik valami eredendően eleven életösztön. Magától értetődő szenvedéllyel beszél az írói folyamatokról, nehézségekről, alapvetően pozitív és emberközeli beállítottságú. Korábban publikált és tárgyalt könyvei is hasonlóan drámai és ellentmondásos helyzeteket tárnak az olvasó elé, a szerző pedig ugyanolyan alapos és rá jellemző körültekintő módon jár el ezúttal is. Bár az igaz, hogy időben a Sorsfordítók jóval korábban íródott, mint regényeinek többsége, még mondhatni az írói pályája elején, 1998-ban, szerkezetileg és témaválasztását illetően azonban teljesen megfelel az írónőtől már megszokott módnak.

A regény három nagyobb fejezetre tagolódik, ezeken belül pedig folyamatosan átjár a múlt és a jelen között, oly módon, hogy a távolabbi múltból indul, amikor a Gold és a Harte család megismeri egymást, megszületnek a gyerekek, Emily és Chris, aztán a távoli múlt egyre közelebbi lesz, mígnem az utolsó oldalak hasábjain összeér a jelennel. Az egész könyv e két végpont közé van kifeszítve, miközben azonban olyan drámai jeleneteket tartalmaz, hogy képtelenség megérintettség nélkül olvasni. Chris és Emily mély, lángoló szeretettel szerette egymást, szerelmük szinte már túlzóan féltő és ragaszkodó volt. A történéseket a tragédia, Emily halála indítja el, és ahogy haladunk az olvasással, mintha egyre gyorsulnának az események. Az egyre összetettebb, egyre inkább több oldalról megközelíthető és több síkon futó történet egyidejűleg egyre inkább a leegyszerűsödés, a megoldás felé törekszik. A nagy kérdések, és talán válaszok is, amelyek az olvasás folyamatában megjelennek mind a könyv hasábjain, mind az olvasóban, egyre inkább mutatják az utat a végkifejlet felé, de az író olyan ügyesen bánik ezzel, hogy mindenre felkészíti az olvasót, és szó szerint a legutolsó oldalig fogalmunk sincs, hogyan döntenek az esküdtek a pro és kontra érvek alapján.

Egy korábban tárgyalt műve, az Apró csodák kapcsán megfogalmaztam, hogy nagyon érződik, maga az író milyen álláspontot foglal el az ügyben. Ez ebben a regényben nem annyira eleven. Emily szüleinek, Chris szüleinek és magának Chrisnek az érzései reálisak, természetesek, érthetőek. Ez amolyan „mindenkinek igaza van, csak másképp”-dolog, ettől annyira emberi az egész mű, és ez az, ami arra készteti az olvasót, hogy mélyebb igazságokat keressen. A felbukkanó mellékszereplők – Chris ügyvédje, az ügyésznő, a nyomozónő – szájába adott mondatok, gondolatok is mind rámutatnak valamire, ha elég figyelmesek vagyunk. A nagy, végső kérdés pedig ugyanaz marad, mint ami a regény első oldalain is megfogalmazódott: mi történt azon a végzetes novemberi éjszakán, amikor Emily meghalt? És mivel Emily meghalt, az egyetlen, aki erre pontosan válaszolni tud, az az ember, aki akkor és ott vele volt, Chris. És Chris az eddigiek alapján úgy néz ki, nem fog szóhoz jutni a bíróságon, hacsak ő maga úgy nem dönt, hogy végül mégis tanúskodik.

Jodie Picoult művei nagyon népszerűek az olvasók körében. Ennek elsődleges oka az, hogy az író kiválóan tud hatni az érzelmekre, regényei – bár általában családregények – családi és emberi tragédiák, sorsok, drámák, ilyen tekintetben szinte krimiként hatnak. A vajon mi lesz, vajon mi történt, és kinek van igaza egyre fokozódó feszültségét úgy képes előidézni, hogy közben bizonyos apró részleteket szándékosan rejtve hagy a szereplők előtt, és csak az olvasót avatja be. Véleményem szerint ennek az egyensúlynak a megtalálása nagyfokú hozzáértést, tapasztalatot igényel, zsigeri dolog. És úgy tűnik, már több Jodi Picoult-mű olvasása után, hogy az író mestere ennek. Nem mellékesen hitelesség-fokozó az, hogy természetéből is adódóan a regények megírását mindig komoly kutatómunka előzi meg, ami akár azzal is együtt jár, hogy maga a szerző is bevonul a börtönbe, hogy hitelesebben tudja ábrázolni az ott uralkodó körülményeket.

A Sorsfordítók megírásához is több hozzáértő személy segítségét kérte: ügyvédekét, jogászokét, rendőrfőnökökét és másokét. Ebből született meg a mű, egy megrendítő és elgondolkodtató regény arról, hogy mit is jelent az igaz szerelem, és mi az, amit megteszünk azért az emberért, akit a legjobban szeretünk a világon. És talán az is jó kérdés, hogy elég-e szeretni valakit ahhoz, hogy a lehetetlent is megtegyük, vagy valami más is kell ehhez. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel ez a már magyarul is több kiadást megért regény, amely az olvasót a végtelen együttérzés felé kormányozza úgy, hogy közben nem sekélyeskedik és nem általánosít, hanem meghagyja a lehetőséget a változásnak és az élet mindenféle árnyalatainak. Remek és izgalmas olvasmány emberségről, barátságról, szerelemről, áldozatról, egyszóval az életről.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com