112

Az opera lelke

Ron Howard: Pavarotti – filmkritika

luciano-pavarotti

Ron Howard a játékidő csaknem két órájában folyamatosan egyensúlyoz portré és életrajz között. Bőven dokumentálva vezeti végig a szegénységben felnőtt csodaembert a világhírig és tovább, a köztes állomások is érzékletesen kirajzolódnak. Mindvégig hangsúlyos marad Luciano Pavarotti törekvése arra is, hogy ne felejtse el, honnan jött. A Pavarotti nagyon szerethető alkotás, ha el tudunk vonatkoztatni néhány apróságnak tűnő, mégis bizonyos mértékig hamisságot eredményező helyzettől.

Emblematikusan indul a film: egy szinte homályossá nagyított, szemcsés családi videón azt látjuk, hogy a már idős Luciano Pavarotti az Amazonas esőerdejében, a manausi Teatro Amazonas gyönyörű épületében énekel, ahol a legenda szerint maga Enrico Caruso is szerepelt. A film a jelenet mögé rajzolja föl azt az utat, ahogyan Pavarotti Modena külvárosából, szerény körülmények közül indulva Caruso utódjává vált.

Apja pék, anyja szivargyári munkásnő volt. Nem nyomorogtak, szeretetben éltek, ellentétben a környezetükkel – emiatt vált számára olyan fontossá később a jótékonykodás. Élete végéig meggyőződése volt, hogy apjának sokkal szebb hangja volt, mint neki (anyja ezt a nézetet nem osztotta), mindenesetre mindketten lelkesen énekeltek a modenai kórusban.

Tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy megpróbálja énekesként. Hogy a leckéket fizetni tudja, általános iskolai tanár, majd biztosítási ügynök lett, s tanulóévei alatt kisebb olasz színházakban lépett fel ingyen. Amikor a modenai kórussal megnyertek egy nemzetközi versenyt Walesben, végre ráérezhetett a siker ízére is. 1961-ben megnyerte az Achille Peri énekversenyt, a jutalma Rodolfo szerepe volt a Bohéméletben.

Pavarotti első szerepe Reggio Emiliában

Itt talált rá első ügynöke, Alessandro Ziliani. A nagy kiugrást egy beugrás jelentette: példaképe, Di Stefano betegsége miatt őt hívták a Rigoletto címszerepére a Covent Gardenbe. A következő állomás a Glyndebourne Opera Festival volt, ahol az olasz opera ismerős közegéből kilépve megtanult Mozartot énekelni. Ezt követően Joan Sutherland elhívta magával egy ausztrál turnéra. Pavarotti óriási anekdotakirály volt, azt is számtalanszor elmesélte, hogy énektechnikáját Joannak és ennek az útnak köszönheti – higgyünk neki, bár már az egészen korai felvételeken is kifogástalannak tűnik az a technika.

Innentől egyenes út vezetett a világ vezető operaházaiba, a Greater Miami Operába vagy a milánói Scalába, ahova a Bohémélet férfi főszerepére Herbert von Karajan kifejezetten őt kérte. A Covent Gardenban 1966-ban Donizettit énekelt, Az ezred lányában Toniot, amikor a világ is tudomást szerzett róla, milyen könnyedén képes kiénekelni a magas C-t.

A portréfilmben fontos állítások hangzanak el az operaéneklésről. Például az, hogy nem természetes kommunikációs forma, s hogy az adottságok mellett mi mindent kell tenni ahhoz, hogy a közönség Pavarottiéhoz hasonló bravúrok lelkes részese lehessen. A napi szintű kemény gyakorlásokat az énekes a külvilág számára úgy közvetítette, mint a balettosok: szerényen, mintegy mellesleg, szót sem fecsérelve rá vagy elviccelve. Azt, hogy bizonyos nagyon nehezen, kevesek számára előadható áriákat milyen könnyedén énekli, úgy kommentálta, hogy „a hangom nagyon szereti Donizettit”. Ami így alapból feltehetően kevés lett volna ahhoz, hogy a New York-i Metropolitanben tizenhétszer kérjen az állva tapsoló közönség ráadást, mint az 1972-ben történt. A rekordot amúgy ő tartja 165 ráadással a Guinness szerint.

Menedzsere, Herbert Breslin tanácsára 1973-tól áriaesteket is adott, eleinte szorongva, hátha nem lesznek elegen kíváncsiak rá. Mit csináljak a kezemmel? – Tarts benne egy zsebkendőt – tanácsolta Breslin, aki 36 éves együttműködésük alatt világsztárrá tette.

A közönség szerette egyszemélyes estjeit, mert amellett, hogy brilliánsan énekelt, egyéni, szórakoztató, humoros személyiség volt. A gyakori tévé- és lemezfelvételek, a számos Grammy, arany- és platinalemez révén nincs a világnak olyan zuga, ahol ne ismernék. Az 1980-as években ismét operaházakban is játszott; emellett pontosan tudható, mikor vált a popsztárokhoz hasonló népszerűségű világsztárrá: 1990-ben, amikor az Olaszországban rendezett futball világbajnokságon a Nessun Dormát énekelte. Az ugyanekkor elindított A három tenor sorozat – és új menedzsere, az ötletadó Tibor Rudas – révén Plácido Domingo-val és José Carreras-szal együtt olyan hírnévre tettek szert, amilyenre operaénekes korábban soha. Gondoljunk bele: 1994-es Los Angeles-i Dodger Stadion-beli koncertjük mintegy 1,3 milliárd emberhez jutott el egyidejűleg.

A sznobok perszer fanyalogtak: magaskultúrát stadionba? Tömegeknek? Úgyhogy Pavarotti 19-re ismét lapot húzott: szülővárosában, Modenában jótékonysági hangversenysorozatot szervezett Pavarotti & Friends címmel, és valódi stadion-koncertezőket, azaz aktuális szuper-popsztárokat – Bono, Bryan Adams, Zucchero, Céline Dion, Sting, Elton John – kért föl a részvételre.

A Pavarottiról szóló Ron Howard-film alapból rendben van, noha egy finomhangolás jót tett volna neki. Ha abban az őszinteség-regiszterben maradt volna mindvégig, amit Bono képviselt, nagyon nagy doku lehetett volna. Bono ugyanis nem kertelt, elmesélte, mennyire rámenősen, keményen szerezte meg a U2 részvételét Pavarotti a modenai koncertre. Nem törődött az ellenállásával, nem hagyta magát lerázni – egyszerűen beállított a stúdióba, és lehengerelte a jópofaságával, az ellenállhatatlan akaratával. És ami igazán fontos, életre szóló barátság lett az arcátlan húzásból.

A Pavarotti nagyon szerethető alkotás, ha el tudunk vonatkoztatni néhány apróságnak tűnő, mégis bizonyos mértékig hamisságot eredményező helyzettől. Aki szinkronizálva nézi, annak talán nem fog feltűnni, hogy még az olaszok is, elsőül Pavarotti, szinte kivétel nélkül végig angolul beszélnek. Nem a nyelvhasználat a baj, hanem egy fontos alapszín eltűnése a palettáról. Súlyosabb gond, hogy a személyes, némileg bulvár-vonatkozások előtérbe helyezése – válása, újraházasodása, menedzserváltásainak mikéntje – elvonják a figyelmet magáról az opera-, tágabb értelemben véve a komolyzeneipar dzsungelének (ha már dzsungellel kezdtünk) keménységéről. A film gyakorlatilag tündérmeseként kezeli karrierjét, ami finoman szólva a legkevésbé sem igaz, hiszen elképesztő pénzt termelő üzletág.

Az óriási lelkű, szívélyes, jóindulatú mackó-karakter image-nek sem rossz, s annak árnyoldalai is megmutatkoznak a filmben. Ugyanaz az ember lépett fel ingyen tömegek előtt – Hyde Park: 150 ezer ember, Central Park: félmillió néző, az Eiffel-toronynál 300 ezer rajongó ‒, mint akit a „lemondások királyaként” tartottak nyilván pályája végén, a chicagói Lyric Operában pedig egyenesen nemkívánatos személynek nyilvánították.

U2-Pavarotti: Miss Sarajevo. A nézőtéren Lady Diana, Elton John

A film talán abban a legkiegyensúlyozottabb, amit a legkínosabbnak érezhetett a riporter-rendező, így gondosan kimunkálta. Nyilván szerette volna megmutatni, hogy a bulvár-sarazás dacára a dolgok nyugvópontra jutottak hosszú távon. Pavarotti kétszer nősült. A teljesen ismeretlen fiatalember 1961-ben vette feleségül Adua Veronit. Az asszony minden nehézséget végigcsinált vele, vállalta a háttérszerepet, s Lucianónak mindig volt hova hazamennie, hiszen a szállodák magányát legendásan rosszul viselte. (Amikor már elég híres és gazdag volt, teljes kiszolgáló személyzettel és háztartással utazott, külön konyhát vitt). Három lányukat imádta. 2003-ban mégis újranősült, s Aduára is jócskán zúdult abból a szennyből, amivel a bulvár elárasztotta addigi kedvencét. Adua fogalmazta meg találóan – mély, férfias, ironikus hangon, szerencsére olaszul ‒, mit jelentett az, hogy a férje gazdag lett, bármit, bárkit megkaphatott. Akarnok, zsarnok, követelőző, elkényeztetett nagy gyerekké vált, aki, ha kakastejet kért volna, akkor megfejték volna a kedvéért a kakast.

A portré két, filmen kívüli okból gellert kap. Az egyik a #metoo-mozgalom legfrissebb hulláma, amely Plácido Domingo karrierjét mosta el éppen az elmúlt hetekben. Külön poén, hogy azt fejtegeti hosszasan, hogy a „hang” nőnemű a neolatin nyelveken, s úgy kell bánni vele, mint egy hölggyel…

A másik annak ellenére változtat a film jelentésén, hogy – mint mondtuk – maga a kész mű a lehető legobjektívebb a két feleséget illetően. Képeiben, történetében nyugvópontot mutat a két család között mind érzelmileg, mind anyagilag, ám a filmet a második feleség, Nicoletta Mantovani producerként jegyzi. Ez azonban fölidézi azt a film által nem tárgyalt vonalat, hogy Pavarotti első és második családja nem csak a váláskor huzakodott a vagyon miatt. Akkor első felesége, Adua 60 millió fontnak megfelelő vagyon fejében járult csak hozzá a váláshoz. Pavarotti halála után az örökösök három különböző végrendeletet találtak, ami újabb pénzügyi és jogi vitákat eredményezett. Ennek fényében még kellemetlenebb ez a kimondatlan anyagi utózönge, mert találgatásokra ad okot az elhallgatással. Ahogy az is, hogy Pavarotti lemezcége, a Decca is érdekelt a filmben (a gyártó Universal révén).

A néző azonban nagylelkű, hiszen hálás az élményekért, s az opera lelkének felidézéséért. Voltak tenorok – és volt Pavarotti, írták az énekesről halálakor, s a néző Howard reprize után is így fog emlékezni rá.

Pavarotti
angol-amerikai zenés életrajzi dokumentumfilm, 114 perc, 2019
rendező: Ron Howard
forgatókönyv: Mark Monroe
operatőr: Michael Dwyer
vágó: Paul Crowder
producer: Jeanne Elfant Festa, Brian Grazer, Ron Howard, Michael Rosenberg, Nigel Sinclair szereplők: Luciano Pavarotti, Adua Veroni, Nicoletta Mantovani, Madelyn Renée, José Carreras, Plácido Domingo, Zubin Mehta, Bono, Herbert Breslin, Harvey Goldsmith, Tibor Rudas, Cristina Pavarotti, Lorenza Pavarotti, Adele Pavarotti, Giuliana Pavarotti
forgalmazó: Big Bang Media
bemutató: 2019. október 10.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu

2019.10.12