66

Sofi Oksanen: Tisztogatás

Horváth Gábor könyvkritikája

sofi-oksanen-tisztogatas

„A külső megfog, a belső megtart!” – szokták volt mondani a bölcsek, s ez igaz az olvasó-könyv kapcsolatrendszerre is. Sofi Oksanen finn-észt író Tisztogatás című kötete rendkívül erős borítóval jelent meg, egyszerűen képtelenség rá nem felfigyelni. A természetben a rózsaszín-fekete és sárga-fekete színkombináció rendszerint a veszélyt jelzi, s ez a könyv a kanárisárga alapon sötétlő fekete dögléggyel és lila szöveggel maga a fenyegetés, amelyet távolról is könnyű kiszúrni.

Nem véletlenül tűnt fel nekem már megjelenését követően a könyvesboltokban, s végül idén rávett a lélek, hogy megmerítkezzem ebben a kénköves pokolban. A történet két idősíkon, valamint két szereplő személyén keresztül mutatja be két ember és egy ország szenvedéseit. Ez a regény a szerelem regénye. Az akarnok, mérgező, kínzó és bűnbe vivő szerelemé. A szerelem (vagy inkább az annak hitt bírvágy?) a legjobb és a legrosszabb dolgokat hozhatja ki az emberből. Jelen esetben utóbbit. Aliide Truu idős nénike, aki a Szovjetunió szétesése után újjáalakult Észtországban él, falusi magányában a 90-es évek legelején. Főszereplőnk jelenére sötét árnyékokat vet az elmúlt ötven év történelme és saját tetteinek következményei. Aliide-hez egy nap láthatóan valami elől menekülő fiatal nő toppan be, aki egyszerre idegen és ismerős. A lány, Zara a közelmúltja elől fut, amelyet nem ő irányított. Egyike a megtévesztett lányoknak, akik fiatalságuk és naivitásuk okán talmi csillogás reményében odavetik magukat gátlástalan emberek áldozatául.

Ez a regény az árulás regénye. Aliide elárulta nővérét, hogy megkaparintsa annak férjét, s mindent alárendelt e célnak: házasságát, becsületét, ártatlanságát és hazájához való hűségét. A történet – időbeli – elején testvérével, Ingellel istentisztelet után hazafelé sétálva pillantja meg Hanst, aki egy pillanat alatt elbűvöli. Ám Hans nem őt veszi észre, hanem Ingelt. Aliide rögvest ráébred, hogy ellene nincs esélye, Ingel szebb és jobb nála. Az irigység nem véletlenül főbűn a kereszténységben, hiszen szörnyűségek kovásza, olyan érzéseket dagaszt az emberben, amelyek aztán tragédiákhoz vezethetnek.

Nem véletlenül jutott eszembe folyton a zseniális Napoleon Boulevard dalszövege, a Júlia nem akar a földön járni, miközben Oksanent olvastam. Ez a dal maga a kommunizmus megzenésítése. Amikor az irigység miatt a lenti többség megfegyelmezi a fent lebegőket, s mivel követni azokat képtelenek, erőszakkal rángatják vissza, vagy semmisítik meg a jobbakat. Mert bizony Júlia jobb is volt és szebb is, mint azok, akik a földön ragadtak, de még ennek belátására is képtelenek. Aliide pont ez a megtestesült irigység, ami elmebetegségig teszi féltékennyé, gyűlölteti meg vele a nővérét, és teszi ezáltal tönkre mindenki életét a környezetében.

A Tisztogatás női regény, de mégsem az. Női, mivel főszereplői nők, ugyanakkor ez nem jelent semmi pozitív vagy negatív dolgot önmagában, nem attól szimpatikus valaki benne vagy gyűlöletes, hogy milyen nemű. Hans férfiként érdemel elismerést, míg Aliine megundorodik tetteitől, s egészen addig nem jut el a felelősségvállalásig, míg életébe nem pottyan Zara, akiben viszontlátja az elvesztegetett élet hajdani ragyogását. Semmi esetre sem feminista mese a csúnya férfiak által kihasznált ártatlan nőkről, ami nagy pozitívum, pláne mondjuk olyan borzalmakhoz képest, mint a Nők országa. Szól ugyan a nők elleni erőszakról, de igazából mellékzönge pusztán Aliide belső lelki tusáihoz képest, s engem inkább az orosz alvilág brutalitásához vezetett el a szerző, nem specifikusan az erőszak e válfajához. Ez egy női szereplőkkel megírt, de kemény és férfias mű.

Persze a Tisztogatás történelmi regény. Feldereng benne a XX. század minden iszonyata, amit országokkal, nemzetekkel és az őket alkotó emberekkel tett ez a kegyetlen korszak és kiemelten a kommunizmus eszméje. Oksanen attól sem rettent vissza, hogy visszaadja a tényt, mely szerint a balti államoknak a nemzetiszocialista Németország felszabadító volt. Ezt lehet nyugati szemmel rosszallni, de mi tudjuk, amit ők nem, hogy milyen lélekölő, társadalomromboló eszme is volt a marxizmus.

Ez a regény a kommunizmus regénye is, és mindazokhoz szól, akik Kelet-Európába vissza-, vagy Nyugat-Európába behoznák a vörös mételyt különböző szocialista-progresszív maszkok alá rejtve. Ez utóbbira sajnos különösen hajlamosak az unatkozó értelmiségiek. Nekik mindenképpen el kellene olvasniuk Oksanen remekét, ugyanis a regény egyebek mellett mesél még arról is, hogy soha nincs és nem is lehet egyenlőség. Mindig lesznek, akik szebbek, jobbak, tehetségesebbek, szorgalmasabbak akkor is, ha hajszálpontosan ugyanazzal a háttérrel rendelkezik két személy. És ez így jó. Lehet ez ellen küzdeni, és társadalomjobbító őrületekbe menekülni, de ez kudarc esetén egy feleslegesen elpocsékolt életbe, siker esetén tönkretett életek százezreibe kerül a történelmi tapasztalat alapján. Célszerűbb lenne elfogadni a tényeket, és kihozni magunkból a legtöbbet, nem pedig másokat földre kényszeríteni.

Összegezve: egy rendkívül kemény, brutális és durván szókimondó könyv, amely egyszerre vezet be minket a Szovjetunió hazugságba kényszerítő kelkáposztaszagú szürkeségébe és a kelet-európai 90-es évek vadkapitalizmusába, ahol minden eladó a becsülettől kezdve a fiatal lányokig. Oksanen könyve fontos alapmű, és ha valakinek bírja a gyomra, annak nagy – de nem éppen fennkölt – élményt ad majd.

A kötet kiadása kifogástalan – csak kár, hogy fűzött ‒, a borító zseniális, a Scolar remek munkát végzett. Pap Éva magyar szövege gördülékeny, átadja a történet súlyát, és helyesírásilag nem emlékszem hibára.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2019.10.11