Milorad Krstic, a film rendezője egy harminc éve Magyarországon élő szerb képzőművész, aki két kedvenc hobbiját gyúrta most össze, a filmet és a festészetet. Nem ez az első alkotása, ugyanis készített már egy rövidfilmet, ami anno Berlinben egy Arany Medve-díjat is megért. A Ruben Brandt, a gyűjtő évek óta az egyik legkiemelkedőbb animációs film itthon, ami csak azért nem fog a Macskafogó magasságába érni, mert láthatóan szűkebb rétegnek készült. A film alapvetően egy kulturális utazás, ami tele van popkult, képzőművészeti és filmes utalásokkal, viszont ez nem kell, hogy elriasszon bárkit is, mert a festményekben kevésbé jártas emberek is fel fogják benne fedezni azokat a motívumokat és hivatkozásokat, melyekre a fókuszt helyezi. Inkább értelmezhető fejhajtásként a művészetek előtt, semmint kérkedne öncélúan a film a tudásával.

A film főszereplője Ruben Brandt, aki Rubens-ről és Rembrandtról kapta a nevét. Ruben svájci birtokán művészetterápiát tart különféle karaktereknek, miközben neki magának is terápiára volna szüksége. Rubent ugyanis rémálmok gyötrik, amikben híres festmények figurái és jelenetei elevenednek meg, és általában sosem végződnek kellemesen ezek az álmok. A terápiájának egyik fő elmélete, hogy azt, ami gyötör, magadévá kell tenned. Mivel Ruben páciensei nagyon szeretik terapeutájukat, ezért elhatározzák, hogy segítenek neki rémálmai legyőzésében, és hogy valóban birtokolhassa lelki terhét, ezért a világ számos pontjáról elkezdik összelopni neki a valaha volt leghíresebb festményeket. A csapatban vannak egyszerű bankrablók, hackerek és Mimi is, aki kleptomániával küzd, de most együttesen hódolhatnak hobbijuknak, miközben az egész világ a nyomukban van.

Rengeteg stílus keveredik a filmben, de az már első pillantásra egyértelmű, hogy ezek a figurák nem egy Disney-filmből vett szépséget testesítenek meg. Inkább hajaznak Picasso festményeire, talán még csúnyának is mondhatók, de ettől még könnyű őket szeretni. Sokkal könnyebb elveszni a részletes ábrázolásukban, és felfedezni a sokszemű rendőröket, a kétarcú asszisztenst vagy a kétdimenziós pácienst. Ez az ironikus stílus ügyesen rajzolja újra a jól ismert festményeket és képzőművészeti alkotásokat Botticellitől egészen Andy Warholig, de ugyanennyire természetes a filmben az is, amikor Britney Spears Oops I Did It Again című slágere hangzik fel. Érthető is, hogy ez a Filmalap hetedik legdrágább filmje, hiszen a legtöbb pénz a jogdíjakra ment el. Mindemellett a filmet mégsem csak művészkedősnek kell elképzelni, hiszen sima akciófilmeket megszégyenítő autós üldözős és verekedős jelenetekkel van teleszórva, amikben egyetlen perc üresjárat sincsen. Iszonyat sűrű az összkép, nagyon megy a sztori, és jó ritmust diktál folyamatosan.

A Ruben Brandt, a gyűjtő egyetlen hibája, hogy a sok kis csavar ellenére is érezzük, hogy a látvány kicsit mindig előtérben marad a történethez képest, és ezt nem sikerült pótolni, néha hiányoljuk az igazi tétet a sztoriból. Jellemzően sok klisét használtak fel a történetvezetésben, ami inkább csak azért működik, mert animáltan még nem hatnak ezek annyira unalmasnak. A szinkronszínészek viszont szintén sokat hozzáadnak a csodás atmoszféra megteremtéséhez, elég csak Hámori Gabriella vagy Kamarás Iván hangjára gondolni. A Ruben Brandt rettentően ötletes, tele akcióval, miközben egyedi, szürreális, dinamikus és szellemes; egy valódi képzőművészeti alkotás nem csak művészetrajongóknak, másfél órában.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu