50

Victor LaValle: Fekete Tom balladája és Bölcsőrablók

Könyvkritika

victor-lavalle-fekete-tom-balladaja-bolcsorablok

Victor LaValle mondható thriller, krimi vagy akár horror írónak is, de talán még jobb megfejtés a mágikus-realizmus. Bár ennek végül is nincs nagy jelentősége, a lényeg, hogy egyedi hangon és gördülékenyen ír nem hétköznapi sztorikat, és ami a legfontosabb, jól ismeri a modern embert kívül-belül. És az ide vezető utat. Merthogy modern alatt most az elmúlt száz évet értjük, két magyarul megjelent könyve közül a Fekete Tom balladája (2017, Fumax) című az ezerkilencszázhúszas években játszódik, míg a Bölcsőrablók (2019, Fumax) napjainkban.

LaValle hősei nagyrészt fekete bőrűek (ő maga is afro-amerikai, családjával New Yorkban él, és a Columbia University tanára), és mindkét könyv világában az ábrázolt korba ágyazottságuk egészen kivételes éleslátással és fókuszáltsággal jelenik meg; minden történés és megélés bőr alá kúszik. Már-már kényelmetlen ez a közelség, az ember még akkor is berzenkedik némileg az effajta azonosulás és mélyrétegekbe karistolás ellen, ha kedveli és óhajtja ezt a szintű lelki kútfúrást. Máskülönben persze rendkívül olvasmányos lélektani (és akár misztikus) horrorokba oltott krimikkel van dolgunk, de a zsánerekre jellemző klisék jó része nélkül.

Én egyébként nem keltezési és megjelenési sorrendben olvastam a két könyvet, és amikor a Fekete Tom balladájával is megvoltam, két fő tényező fogalmazódott meg elsőként: a szerző bár különböző stílust alkalmazott a két regényhez, a narratívákon túli karaktermozgatás és lélektani ábrázolásmód nagyon is hasonló, sőt igazából ugyanaz. Így tehát a különbözőségek is csak látszólagosak. A másik már egy valóban eltérőbb kontúr: a Fekete Tom balladája ugyanis egy rövid terjedelmű kisregény, mégis bele van csomagolva egy nagy ívű sztori, és azért nem mondom, hogy sűrítve, mert meglepően szellős és időkihagyásos szerkezetére kevéssé illik ez a kifejezés. Mindeközben viszont van benne annyi, mind a történet, mind pedig a karakterek és a világábrázolás szintjén, hogy vaskos nagyregénnyé is lehetne duzzasztani. Persze hosszabban is olvasnánk, mert jó lenne még elidőzni a világában, ha már fel lett szakítva a hétköznapi létezés szövete, amin át sötét, lovecrafti dimenziókba leskelődhetünk borzongva. A kisregény így is meglepően tágas teret kínál az olvasónak, valójában sokkal több kóborlásra ad lehetőséget ebben a homályzónában, mint a tényleges terjedelme.

A sztori egy Charles Thomas Tester nevű ifjú svindler kalandjára épül elsősorban, aki bár tehetségtelen hozzá, mégis utcazenélésből próbál megélni és egyéb hozok-viszek alkalmi munkákból. Lerobbant apjával él, és ifjú kora ellenére remekül ért az álcázáshoz kopottas öltönyében és a magával hurcolt gitártokkal, így van érzéke az anyagi valóságok mögötti mágikus világok észleléséhez. Ez feltűnik két varázslónak, akik igénybe is veszik Tom szolgálatait, és gyorsan fel is pörögnek az események a húszas évek Brooklynjával a háttérben. Ugyancsak részese lesz a sűrű történéseknek egy Malone nevű nyomozó is, aki szintén kirí társai közül transzcendens érzékenységével, a könyv második felének igazából ő a főszereplője. Most, hogy a történetet próbálom összefoglalni, rá kell ébrednem, hogy rövidsége ellenére még hosszan mesélhetném, ráadásul anélkül, hogy a legjobb fordulatokat lelőjem; ezért utólag még érthetőbb, hogy sorozat is készül belőle. Ha vonzódunk Lovecraft rémséges világához, akkor semmiképpen ne hagyjuk ki, és csak halkan merem megsúgni, mert magam is előszeretettel olvastam korábban Lovecraft műveket, LaValle valójában jobb író.

A Bölcsőrablók pedig jóval nagyobb falat, és nemcsak vaskos terjedelme miatt, de ebben a regényben minden mozzanat, minden történet- és karakterszál a nagyregényekre jellemezően ráérősen és részletekbe menően van kibontva. Az alapozás, a történetvezetés, a kor és környezetábrázolás is roppant tömény, itt nincs szellősség, és nincs elkóválygásra lehetőség, van viszont a Fekete Toménál is kényelmetlenebb és szorosabb közelség. LaValle egyébként nem engedi meg magának azt a fajta megnyugtatóbb kívülmaradást, ami az úgynevezett „mindenható” írói stílus velejárója, és ami általában lehetővé teszi az olvasó ki-kimeneküléseit a szorongatóbb pillanatokból, mert nála ez a közelség és mélységes emberismeret igazi csapda is: az ember úgy érzi, hogy képtelen távolabbi fókuszpozíciókba helyezkedni. Igazából mi sem tudunk meg többet és hamarabb a történésekből, mint a szereplők, és némi könyv-elejei alapozás, és a később is csak minimálisan elszórt utalásokon kívül nincs külön narrálva semmi, testközelből követjük a szereplőket az események sűrűjében.

A történet hőse Apolló, egy fekete antikvárius fickó, akinek apja annak idején eltűnt, ő pedig szerelmével családot alapít. A klasszikusnak induló életmodell hamar kibillen, amikor felesége egyre látványosabban kezdi kisgyermeküket elhanyagolni, és depressziója is kezelhetetlenné válik. Amikor beüt a felfoghatatlan rettenet, és életük addigi keretei szertefoszlanak, Apolló alámerül egy másik létezésbe, ami bár ugyanott zajlik, ahol addig is, azaz New Yorkban, de a kanosszajárás nézőpontja már nem csak kifelé mutat az addigiaknál jóval furcsább és ellenségesebb képet a környező világról, de a reá irányuló figyelem is megváltozik. A szürreálissá és egyre irányíthatatlanabbá váló események során mindvégig a közismert világban maradunk, mégis feltárulnak olyan létszintek, amik másfajta szemlélési alapállást, egyfajta mágikus figyelmet követelnek meg.

A mágikus-realizmus akkor igazán érdekes az irodalomban, ha nem lesz belőle fantasy, és nem válnak természetes környezetté és mindennapos lakótársainkká a különleges lények és dimenziók, mert a lényeg pont a két világ alig észlelhető, de már nyugtalanítóvá válásán van. A Bölcsőrablók majdhogynem túlteljesíti ezt hosszú expozíciójával, sokáig a főhős aprólékos kálváriáját követjük nyomon szinte a válla mögül figyelve, és ez a közelség, valamint a hiteles lélektani árnyalás éppolyan izgalmas és lenyűgöző, mint a mágikus réteg. Amikor például a modern kor családmodelljében a férfiszerep átalakulásaként az új-apukák világába tekintünk be a városi játszóterek színterein, és megéljük a főhőssel az ebből az erős kontúrok közt létező közösségi létből való kiesés pánikhangulatát, felerősödik az érzés, hogy a szélsőséges kalandok mellett az igazi kihívás valójában a hétköznapok keretei közt élés művészete. Mert amit egyébként természetesnek veszünk, az valójában meglepően könnyen kibillenhet, és akkor úgy illannak el az élet megtartó pillérei, mintha soha nem is lettek volna ott.

Fontos szál mindkét könyvben a fekete identitás ábrázolása, ami ilyen egyenesen, őszintén, elvárásoktól és transzparens jellegű pc-től mentesen maga a megnyugtató fellélegzés. Minden az adott korokhoz van igazítva megnevezésekben is, a Fekete Tomban például ’négerek’ a feketék, ahogy az a húszas években teljesen általános volt. LaValle műveltségével és írói tehetségével sem él vissza, sem azzal, hogy afro-amerikaiként belülről ismeri a kisebbségi létet. Nem tesz különbséget fekete és fehér között az erények és bűnök tekintetében sem (nem hajlik maga felé a keze), a gyilkosság teszem azt, gyilkosság, ami áttaszítja az embert a sötétség küszöbén túlra, legyen bármilyen a bőrszíne és az indítéka. Ráadásul az identitásábrázolást megoldja a történet és lélektani építkezés keretei közt, nincsenek felesleges és szájbarágóan külön bekezdések erre, ennek köszönhetően hatásosabb is, mert így az általános emberi természet összképébe van csomagolva mindaz, ami sajátos. Ez a fajta letisztult ábrázolásmód azért is roppant fontos, mert egyre elérhetetlenebbnek tűnik a különböző érdekcsoportok szélsőséges harcában a túlpolitizált mindennapokban.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.10.08