Különösen igaz ez a kortárs művekre. Mit lehet azért tenni, hogy az olvasók is felfedezzék a kortárs magyar irodalmat? Kell-e tennünk érte? A tankönyvek, a média vagy a közbeszéd számára ismeretlen kincsek felszínre segítése kinek a feladata? Sok könyvtáros érzi, hogy ezen a téren van még tennivaló. Útikalauzként irányt mutatni, vagy éppen küldetésként vállalni a feladatot mindenképpen fontos. Szerencsére vannak példaértékű kezdeményezések (Petőfi Irodalmi Múzeum) is.

A témát dr. Horváth Sándor Domonkos, a győri könyvtár igazgatója vezette fel. A vendégelőadók – Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Napló főszerkesztője, Csender Levente novellista, meseíró és Reisinger Attila hegyeshalmi kötődésű író – ezt igyekeztek alátámasztani meglehetősen különböző irányokból megvilágítva.

Jánosi Zoltán bevezetésként leszögezte, hogy az írott szó minden időben a stabilitást jelentette. Nem könnyű a digitális világgal versenyre kelni, átalakulnak az olvasási szokások, az adathordozók. Nem szabad azonban a könyveket leírni, hiszen az emberiségnek vannak örök értékű találmányai, mint a sapka vagy a cipő. Jellege, formája változhat, de jelen van mind a mai napig. Ilyen a könyv is. Előadásában az irodalomtörténész arra a feladatra vállalkozott, hogy a magyar lírai nyelv XX. századi átalakulásáról, az 1956 utáni irodalmi gondolkodás megváltozásáról beszéljen. Rendkívül szemléletesen, versrészletekkel illusztrálva körvonalazta a Hetek és a Kilencek munkásságát.

Az 1960-as évek közepe táján a miskolci Napjaink és a budapesti Új Írás folyóirat körül szerveződött az a laza kötődésű költőgárda, mely a kritikusoktól a Hetek elnevezést kapta (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon). A korszakban egyéni érvényesülésre nem számíthattak, ezért vállalták a szellemi közösséget, összetartozásukról versben vallottak, ám antológiát nem adhattak ki akkortájt: Az ének megmarad c. gyűjteményük csak utólagosan, távlataiban megváltozva, 1986-ban látott napvilágot. Egy legendás antológia, az 1969-es Elérhetetlen föld költői viszont a Kilencek (Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József). Ők büszke tudatossággal csoportosultak, jobbára az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának hallgatóiként. Bár az ország különböző vidékein élve alkottak, de mindannyian olyan társadalmi kérdéseket vetnek fel, amelyekről 56 után nem „illett” beszélni, vagy egyszerűen nem létező problémaként kezelték (népesedés, idős emberek, a vidék gondjai). Kemény bírálatok ezek, nehéz sors az övék. A kommunista rendszer lazulásával jutnak csak szerephez például Dinnyés József, az örökké úton lévő énekmondó által, vagy az ekkor megjelenő antológiákban. Közülük többeknek 89 után is van érvényes szava. A magyar irodalom olyan irányát képviselik, amely részben az elődök nyomdokába lépve a valóságról beszél, bár nagyon különbözik életutakban, élményvilágban. Kritikus szemmel tekintenek a világra, de a humor és a játékosság eszközeivel is élnek. Az irodalomtörténész véleménye, hogy minden irodalmi irányzatnak van létjogosultsága, saját felelősségünk, hogy vesszük-e a fáradságot, hogy megismerjük a kortársak kiváló írásait.

Csender Levente novellista munkásságát már József Attila-díjjal ismerték el, mégsem ennek kapcsán, hanem az idén tavasszal megjelent mesekönyve, A különleges Meditittimó kalandjaival vált ismertté, a média által is érdekessé. Az író az idei Ünnepi Könyvhét alkalmából járt nálunk, és mutatta be a mese nyelvén az autisták világába kalauzoló kötetet. Előadása nyomán az alkotó szemével láthattuk, hogy milyen lehetőségei vannak egy írónak eljutni az olvasóhoz (jól tudjuk, a művekbe az olvasók lehelnek életet). Mi mindent kell ma egy szerzőnek tenni, hogy észrevehető legyen. Jelenlét a virtuális világban, jelenlét személyesen – megsokszorozza az író feladatát. Fontos az is, hogy milyen műfajban ír, hiszen a vers megzenésíthető, lehet vele „turnézni”, a prózaírónak viszont nehezebb feltűnővé válni. Saját bevallása szerint Meditittimó története kapcsán sokat tanult az önmenedzselésről. Lehetőségek nyíltak akár a közösségi oldalakon való állandó jelenlét kialakítására, akár más formátumok (foglalkoztató füzet) megjelentetésére. Megismerhettük felnőtteknek szóló novellásköteteit, amelyekből részleteket is felolvasott a szerző.

A valóságon alapuló elbeszélt történelem Reisinger Attila „asztala”. Írói módszeréről, a múlt megőrzésének fontosságáról, a történelmi hitelességről, a nézőpontok váltogatásának fontosságáról bemutatott művei kapcsán is meggyőződhettünk. A szerző többször volt már vendégünk, például a legutóbbi Könyvszalonon is. A könyvtárosok szakmai napjára legújabb, Veteránok című kötetével érkezett, amelynek két kisregénye a Tanácsköztársaság 100. évfordulójára jelent meg. A vörös katona Jarabek Ferenc sorsának nyomába ered, aki a Lenin-fiúk egyikeként azt hitte, világforradalmat csinál és a világmegváltás érdekében cselekszik. Hogyan alakult sorsa a későbbiekben, hogyan tudott együtt élni emlékeivel? Az ő szemszöge mellett megismerhetjük tanítójának és egykori szobatársának is a nézőpontját. A másik történet főszereplője Cser sógor, a szerző sokat megélt, idős rokona. Emléktöredékei egy széthullóban lévő világba kalauzolnak, s miközben egyik frontról a másikra dobálta őt a sors, sokat tapasztalt, sok mindent látott. A szerző az elmúlt évben az első világháború centenáriumára jelentette meg a hadifoglyok visszaemlékezéseit rendkívül szemléletesen megjelenítő, történelmi-lélektani vonásokkal gazdag kötetét A háború foglyai címmel.

A szakmai nap értékes tapasztalatait az előadásokat követő beszélgetések során oszthatták meg a jelenlévők.

SzaSzi
Fotók: Pozsgai Krisztina

Fotógaléria: A kortárs magyar irodalom szerepe az olvasásnépszerűsítésben – szakmai nap

14 kép