Hamarosan Eindhoven, Nijmegen és Arnhem térségében amerikai és brit légideszantosok ezrei vetették magukat a mélybe, hogy megindítsák a történelem eddigi legnagyobb levegőből érkező invázióját. A hadművelet Market Garden néven vonult be a történelembe, s ez vezetett az 1944. szeptember 17-től 26-ig tartó arnhemi csatához.

A hadműveleti terv papíron roppant egyszerű volt: légideszant hadosztályok elfoglalják a Hollandián át kelet-nyugat irányba folyó Maas, Waal és Rajna folyók hídjait, majd addig tartják őket, míg ezeket el nem érik egymás után a délről előretörő 2. brit hadsereg páncélosai. A tervek szerint a legtávolabbi, Arnhemet elfoglaló csoportnak két napig kellett volna kitartania elszigeteltségben, míg felmentik őket, kiépítve így egy 100 km hosszú folyosót a Rajnáig.

A legfőbb probléma az volt, hogy Hollandia nem igazán kedvez egy dél-észak irányú offenzívának, a talaj túl nedves, és csak egyetlen harckocsikkal is járható útvonal volt az ejtőernyősöket elérni szándékozó brit hadsereg előretörésére. Ha csak egy híd is kidől a sorból, vagy ha a németek feltartóztatják a hosszú menetoszlopot, akkor erősen kétségessé válik, hogy a magukkal csupán könnyű felszerelést cipelő ejtőernyősök képesek-e ellenállni a németeknek a kellő ideig. A terv ezért kockázatosnak, sőt inkább vakmerőnek nevezhető, s annak kitalálója, Montgomery tábornok ezzel tisztában is volt. Ám a német hadsereg augusztusban Falais-nál óriási veszteséget szenvedett el technikában (bár elképesztő hősiességgel a Wehrmacht katonáinak nagy része kijutott a szövetségesek bekerítéséből), és azóta rendezetlenül hátrált. Ha sikerül az angolszászoknak átjutni menetből a Rajnán, akkor megkezdődhet a német területek elözönlése, a nemzetiszocialista hadigazdaság motorját jelentő Ruhr-vidék elfoglalása, s talán már karácsonyra befejeződhet a háború.

A szövetséges vezérkar biztos volt abban, hogy a térségben nincsenek jelentős német erők, főleg olyan mélyen a frontvonal mögött, mint Arnhemnél. Túl csábító volt a lehetőség, hogy ne próbálják meg, noha voltak olyan személyek, akik jelezték, hogy fenntartásaik vannak a hadművelettel kapcsolatban. A szövetségesek – utólag elmondható – túlságosan magabiztosak voltak, és nem vették figyelembe a figyelmeztető jeleket. Egyes holland ellenállók jelezték, hogy Arnhem térségében bizony német páncélosok vannak, s a brit felderítés fotókat is készített ezekről. E kételyeket azonban elhessegették azzal a feltételezéssel, hogy pusztán néhány sérült, javítás alatt álló járműről lehet szó. A valóságban azonban a holland város közelében Willhelm Bittrich SS-Obergruppenführer II. SS páncélos hadtestének (a 9. „Hohenstaufen” és a 10. „Frundsberg” SS páncélos hadosztályok) maradványai pihentek, és várták a feltöltésüket. Ezek valódi elit alakulatok voltak, igaz, megcsappant létszámmal, de továbbra is kiváló harci szellemmel.

Ezzel szemben a britek számítottak arra, hogy a hidat és a várost erős német légvédelmi tüzérség védi, ami ahhoz vezetett, hogy az ejtőernyősöket a várostól távolabb, 18 km-re nyugatra dobták le, nyílt terepen, ahol a vitorlázógépek is landolhattak. Valójában azonban nem volt komoly német légvédelem Arnhemnél, fölöslegesen túráztatták a deszantosokat, s a városban lévő német erőknek ezért maradt idejük reagálni a támadásra. Roy Urquhart 1. brit ejtőernyős hadosztályának katonái így hosszú sétára kényszerültek az egyébként szinte zökkenőmentes érkezést követően. Német részről a meglepetés teljes volt – Walter Model tábornokot, a német B hadseregcsoport parancsnokát csaknem elfogták az ejtőernyősök –, ám aztán az SS egységek igen gyorsan és nagy hatékonysággal reagáltak.

A britek biztosították a landolási körzetet a később érkező erősítés és utánpótlás számára, majd három zászlóalj különböző utakon megpróbált eljutni az Arnhem szívében fekvő vasúti- és közúti híd felé. Két zászlóaljat szinte azonnal megállítottak a védekező SS csoportok, ám a harmadik (a 2., Frost ezredes vezetésével) egy mellékúton elérte a híd északi hídfőjét, és birtokba vette azt. A híd déli oldalára azonban már nem sikerült átjutniuk, az német kézen maradt. Minden azon múlt, hogy az ejtőernyősök két csoportja (a hídnál lévő zászlóalj, illetve a leszállási körzetet biztosító és az oda beérkező csapatok) ki tudnak-e tartani, amíg délről felmentik őket.

A 2. brit hadsereg ugyanis eleinte jól haladt a támadásával, s probléma nélkül elérte az amerikai ejtőernyősöket Eindhovennél. Nijmegennél már komolyabb harcok dúltak, a németek hevesen ellenálltak, belőtték a város felé vezető útvonalat, s csak szeptember 20-án sikerült elfoglalni a Waal folyón átívelő hidat (már rajta voltak a töltetek, amivel a németek levegőbe akarták röpíteni). Arnhem innen már csak 20 kilométerre volt, igaz, oda elvileg 19-én kellett volna megérkezniük, tehát késésben voltak.

Frost zászlóalja keményen tartotta magát a közúti hídnál, ám a többi ejtőernyős Urquhart hadosztályából már nem tudott áttörni oda, így a két csoportot külön-külön kerítették be a németek, s egyre szorosabbra húzták a gyűrűt körülöttük. A légi utánpótlás akadozott, a támogatásukra küldött lengyel ejtőernyős dandárt az időjárás késleltette, s mikor végül ledobták őket Arnhem mellett, azok ellenséges területen értek földet, óriási veszteségeket szenvedve el. A britek rádiói sem működtek megfelelően, így szétszórt csapataik sokáig nem voltak képesek egységesen fellépni, míg a németek egyesével felszámolták az ellenállásukat. A tervezett 390 tonna ellátmány helyett a britek csak 30-at kaptak, a többi német kézre került, mert a ledobási helyet időközben az SS páncélosok és páncélgránátosok elfoglalták.

Frost zászlóalja szeptember 20-ra csak nyomokban emlékeztetett arra a 750 emberre, akik 17-én este elfoglalták a híd északi hídfőjét. A deszantosok gyakorlatilag három napja nem aludtak, folyamatosan lőtték a házakat, amelyekbe befészkelték magukat, fogytán volt a vizük és a lőszerük, s pusztán a benzedrin tabletták tartották bennük a lelket. Volt olyan katona, aki a stressztől egy hét alatt megőszült. Szeptember 20-án aztán a híd északi feléhez legközelebbi épületeket elfoglalták a németek, és Frost csoportja már nem tudta blokkolni a híd közlekedését. A német páncélosok átdüböröghettek a Rajna déli oldalára, hogy feltartóztassák a brit 2. hadsereget. Szinte egy időben azzal, hogy a nijmegeni híd a britek kezére került, így elveszítették az arnhemit. A 2. zászlóalj kitörési kísérleteit a németek visszaverték, és Frost megmaradt embereivel hamarosan német fogságba esett. Szinte mind harcképtelenek voltak addigra.

Urquhart hadosztálya viszont még ott volt a Rajna északi partján, immár megfosztva attól a reménytől, hogy a feladatot teljesítheti. Abban viszont még bízhattak, hogy nem kerülnek fogságba, és felmentik őket. Végül ez csak félig-meddig jött össze. Szeptember 25-én a délről érkező brit tankcsapatok elérték a Rajnát, így kapcsolatba léptek az annak északi oldalára szorított deszantosokkal, ám nem volt elég hajó, hogy áthozzák őket a déli partra. Végül a 10 ezer fős hadosztályból 2163 embert sikerült kimenekíteni – 1200 halottat és 6642 sebesültet és foglyot kénytelenek voltak hátrahagyni.

Az arnhemi csata tipikus esete volt annak, amikor egy magát már győztesnek vélő fél csúnyán alábecsülte ellenfelét, és elsöpört minden olyan figyelmeztető jelet, amely nem illett előzetes elképzelésébe. Az egyébként óvatos hadvezérnek tartott Montgomery egyetlen igazán merész haditerve teljes kudarcot vallott. Az amerikai-brit seregek 1944 őszén fennakadtak a megszilárduló német ellenálláson, jelezve, hogy a Wehrmacht ereje még mindig jelentős, és Arnhem csak 1945 áprilisában került a szövetségesek kezére.

A híd egyszerűen túl messze volt, vagy ahogy egyik résztvevő írta: egy híddal tovább mentek a kelleténél.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John MacDonald: A II. világháború nagy csatái. Bp.: Gabo, 1995

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.