85

Michael Connelly: Feslett szőke

Könyvkritika

michael-connelly-feslett-szoke

A harmadik Bosch-regény az egyik legjobb darabja a sorozatnak, az előző kettőt egész biztosan felülmúlja. Egy kicsit visszanyúl a múltba, hiszen a nyomozás ahhoz az ügyhöz kapcsolódik, amely miatt annak idején Harry Boscht áthelyezték az LAPD Rablási és Gyilkossági Osztályáról a Hollywoodi Rendőrőrs Gyilkossági Osztályára.

Akkor egy magányos rajtaütés során lelőtte a Dollmakerként elhíresült sorozatgyilkost, ami miatt aztán a Feslett szőke cselekményének idején, azaz négy évvel később perbe fogják. A felperes azt állítja, hogy Bosch egy ártatlan embert terített le, és az igazi sorozatgyilkos még mindig odakint van. A tárgyalással egyidőben előkerül egy újabb hulla, és egy ugyanolyan üzenet, mint amit a Dollmaker hagyott több mint négy éve a gyilkosságok után. Bosch továbbra is biztos abban, hogy a tettest kapta el négy éve, de az új fejlemények tükrében felmerül annak a lehetősége, hogy nem egy sorozatgyilkos tevékenykedett.

A város által Bosch védelmére kirendelt ügyvéd enyhén szólva is kétbalkezes, legalábbis a felperest képviselő ügyvédnőhöz képest, aki viszont roppant magabiztosan, lépésről lépésre haladva zúzza porrá a rendőrség, azon belül is Bosch tekintélyét az esküdtek előtt. Egy adott ponton már Boschnak sincs kétsége afelől, hogy mi lesz a per kimenetele, de a maga igazában továbbra is rendületlenül hisz. Tudja, hogy négy éve a gyilkost lőtte le, és a menet közben előkerült új bizonyítékok ismeretében azt is tudja, hogy négy éve elkerülte valami az ő és az egész különítmény figyelmét: valaki utánozza a Dollmakert, és azóta is gyilkol. Bosch versenyt fut az idővel, de nem azért, hogy az ítélethirdetésig pontot tehessen az i-re, hanem mert neki ez a dolga. Az esküdtszék ítélete bizonyos értelemben nem is számít.

Connelly két merőben eltérő terepen vezeti a cselekmény szálait. Az egyik a tárgyalóterem; nem állítom, hogy grishami szintre törnek az izgalmak, de lebilincselő, ahogy az ügyvédek harcát leírja. Jól megrajzolt figurákkal tölti meg a tárgyalótermet: a kissé szigorú, megjelenésével is tekintélyt parancsoló bíró; a felperes képviseletében egy magabiztos, ravasz, célratörő ügyvédnő; a Bosch védelmét ellátó, néha lassú felfogású, tapasztalatlan, kövér ügyvéd; a tanúk padjára szólított nyomozók, pszichológusok és egyéb törvényszéki szakértők; és maga Bosch, aki természetesen feszült a per miatt, és izgul az ítélethirdetés közeledtével, de ugyanakkor nem igazán érdekli, hogy miként döntenek az esküdtek. A tárgyalótermi szereplők dialógusai (az ügyvédek beszédei, a tanúk kikérdezése, a tiltakozások, a bírói pulpitusnál lefolytatott egyeztetések, a tanúvallomások) hitelesek, kellőképpen felpörögnek vagy lelassulnak, ahogy azt a cselekmény éppen megköveteli, és bővelkednek váratlan fordulatokban.

Bosch a másik terepen érzi magát igazán elemében: amikor nyomoz. Szüntelenül kattognak a fogaskerekek az agyában, miközben a mozaik darabkáit keresi, és tényleg versenyt fut az idővel, de nem azért, mert szeretné még a tárgyalás végkimenetele előtt megoldani az ügyet, hanem mert szeretné még azelőtt elkapni a gyilkost, hogy az újra lecsapna.

Bosch nem a mindentudó pozitív hős. A nyomozás során többször is melléfog, a megérzései nem mindig bizonyulnak helyesnek. A munkavégzésben magányos, már többször megtanulta, és a mostani eset kapcsán is azt tapasztalja, hogy senkiben sem bízhat meg teljes mértékben. A nyomozás során öntörvényű, néha megszegi a szabályokat, néha fittyet hány az utasításokra, de sosem öncélúan, mindig azért, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz. A Feslett szőke cselekményének idején párkapcsolatban él egy nővel (aki egyébként ismerős lesz annak, aki olvasta az előző kötetet); néha annak lakásán alszik, máskor a nő jön át hozzá. Ezzel együtt Bosch a párkapcsolatban is magányos, és ez azért van, mert a férfi titkokat cipel magával, amelyeket nem tud vagy nem akar megosztani senki mással. A titkok egy részére fény derül ebben a részben. Bosch azzal szembesül, hogy más is tud a múltja olyan fejezeteiről, amelyekről ő nem beszél – és a puszta felismeréstől is szégyenérzete támad. Belevörösödik, kényelmetlenül érzi magát tőle, de rezzenéstelen arccal nyugtázza.

Ha a második kötet után voltak is kétségeim Bosch karakterfejlődését illetően, azok a harmadik részre köddé váltak. Bosch figurája egyértelmű változáson megy át, még úgy is, hogy közben fenntartja az unalmas, az emberek felé többnyire mogorva figura látszatát. Olyan tulajdonságai vannak, amelyeknek köszönhetően egy abszolút hihető és szerethető alak elevenedik meg a könyv lapjain. Minden gondolata és cselekedete csak erősíti az olvasóban a szimpátiát, a szituációk, amelyekbe a szerző keveri, minden tekintetben életszagúak. Harry Bosch tényleg a krimiirodalom egyik legszerethetőbb figurája.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2019.09.13