133

Portré: Tersánszky Józsi Jenő


tersanszky-jozsi-jeno

Tersánszky Józsi Jenő – elsőszülöttként – 1888. szeptember 12-éről 13-ára virradóan született Nagybányán, „a világ legbűbájosabb városában”. A család nem volt „nevezetes és terebélyes”, az író némi gúnnyal említette, hogy öregapja alighanem „szökevény martalóc vagy kozák lehetett”, s a família apai ágát végig valamiféle izgágaság, nyugtalanság jellemezte (melyből neki is bőven jutott).

Apját, Tersánszky Jakabot „nagyon gáláns természetű, kissé hanyag” emberként mutatta be, anyját pedig, Fox Etelkát „jókötésű nőként jellemezte művében. A Tersánszky otthon sűrű vendégjárástól volt hangos, hiszen a családfő nem volt éppen mértékletes ember, így nem ritkán járt haza italosan. Életmódja következtében a gyorsan szaporodó család egyre lejjebb süllyedt. A meglehetősen zűrzavaros otthoni légkörből a serdülő fiú gyakran kiszökött a Zazar folyó partjára, ahol hamarosan kitűnő „mesterei akadtak” a környék legvásottabb utcagyerekei személyében. Nem véletlen, hogy elemi iskolai tanulmányai meglehetősen érintetlenül hagyták: szinte semmit sem tanult, mint ahogy a későbbi gimnáziumi években sem sokat, ekkor is a magyarázatokból élt, nagyszerű emlékezőtehetsége mankóin.

Szellemi érdeklődésének első éveire a nagybányai festők hatottak leginkább, így érettségi után a rajztanár-képzőt akarta elvégezni Budapesten. Erre azonban a család zilált anyagi viszonyai miatt nem kerülhetett sor. Szapáryfalvára került jegyzőgyakornoknak, ahol nővére tanítónő, annak férje igazgató volt. Itt ismerkedett meg Ady Endre nevével, s megragadta Heltai Jenő mindegyik írása. A következő esztendőben Nagybányán helyezkedett el ügyvédi irodában, itt próbálkozott először az írással. Mint minden fiatalember, lelkesült versben magasztalta szerelmének bájait, de „komolyabb” kísérletet is tett: a bírósági akták és jegyzőkönyvek bástyája mögött keserves munkával körmölte első elbeszélését, a Csöndes embereket, melyet a Nyugatnak küldött el. A lapban elsőnek közölt másik novellájának (Firona címmel jelent meg) fogadtatása döntötte el végérvényesen további pályáját. Levelet kapott Füst Milántól, aki további munkára buzdította.

Az igazi, nagy fordulatot az 1910-es év hozta el, amikor a Nyugatban való megjelenés után egyre-másra kapta a munkaalkalmakat más lapoktól, elsősorban a radikális Világ-tól.

1914 és 1918 között önkéntesként részt vett a háborúban, ahol olasz fogságba esett, és csak 1919 augusztusának elején érkezett vissza Budapestre, ahol háborús élményeit Viszontlátásra, drága című regényében örökítette meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedő alkotása, Tersánszky első igazi nagy írói sikere is ehhez fűződik. Nélkülözései miatt 1921. június 16-án a Dunába ugorva öngyilkosságot kísérelt meg. Szerencsés megmenekülésének újsághírét olvasva kezdett vele levelezni a literátus ambíciójú Molnár Sári, akit 1921. szeptember 8-án feleségül vett. Ebben az évben megjelent fő műve, a Kakuk Marci első kötete.

1922 nyarától a Nyugat főmunkatársa lett, 1923-ban mutatkozott be színházi szerzőként, 1927-ben a három évvel korábban írt A céda és a szűz című kisregényének „szeméremsértő” voltáért két hónap börtönbüntetésre ítélték, ennek egy részét le is töltötte. 1930 táján saját együttesével lépett föl, 1932-ben megalakította sajátságos „színházát”, a Képeskönyv Kabaré társulatát, majd fellépett zenehumoristaként is.

1949-ben jelent meg az Egy kézikocsi története, egy évvel később pedig a teljes Kakuk Marci, majd Tersánszky szép csendesen kívül rekedt az irodalmon. Könyvei nem találtak kiadót, s a korabeli folyóiratokban is hiába keresnénk a nevét. A sematizmus korába sehogy sem illettek bele eredeti hangú művei, s arra nem volt hajlandó, hogy bármiféle prekoncepció alapján írjon. Egyéniségétől, írói alkatától mi sem állt távolabb, mint a pozitív hős ideálja. Meseregényeit – köztük a Misi Mókus kalandjait – azonban megjelentette az Ifjúsági Kiadó, ő maga pedig a Képeskönyv Kabaré újjászervezésével próbálkozott. Aztán 1955 után ismét megjelenhettek könyvei. 1960-ban elvesztette sokáig betegeskedő, példás odaadással általa ápolt feleségét. 1965 nyarán nősült újra, második felesége Szántó Margit lett.

1968-ban, nyolcvanéves korában harmadszor is megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. A következő év tavaszán utazni készült: fel akarta keresni Nagybányát, de áprilisban megbetegedett, majd átmeneti remisszió után június 10-én hunyt el. „Az ő meséin átizzik az elérhető valóság és az elérhetetlen lélek” – írta szép nekrológjában Zelk Zoltán. A halála óta eltelt időben még élesebben látjuk ennek igazságát.

György Hajnalka
Forrás: olvasoterem.com

2019.09.12