Ír az abszolutizmus kialakulásának hátteréről, a despotizmus természetéről, arról, hogyan kényszerítették a különböző uralmi rezsimek az orosz és szovjet historiográfiát az aktuális politika függvényévé. Kitér az orosz történelem két markáns figurája (IV. Rettegett Iván és I. Nagy Péter) megítélésében lévő vitás kérdésekre. Megszólaltatja irodalmárok történelemről alkotott véleményét is (pl. Alekszandr Szergejevics Puskin). Feltárul előttünk az orosz állam konszolidációs kötőanyaga: küldetéstudat, pravoszlávia. Olvashatunk az ó- és újhitűek közti vallási konfliktusról: a laikusnak puszta technikai kérdésnek tűnik az, hogy két, avagy három ujjal vetünk keresztet, de valójában világnézeti határokat képviselt. Oroszország a bizánci kereszténységet választotta (Vlagyimir nagyfejedelem), ezért a politikai szisztéma is ennek megfelelően alakult. Időről időre megfigyelhető a mindenkori pátriárka, illetve a nagyfejedelem (később cár-császár) közti hatalmi erőpróba annak elérésére, kit illet az elsőbbség az államgépezetben. A „mérkőzés” – bizánci mintára – végül a világi hatalom javára dőlt el.

Két dinasztia nyomta rá bélyegét az orosz történelemre: a Rurik (862-1598), illetve a Romanov (1613-1917). A köztes periódus az úgynevezett zavaros idők korszaka. Rejtélyes halálok, féktelen indulatból elkövetett gyilkosságok, szélsőséges magatartás (pl. vérengzés, vezeklés) is hozzátartozott az uralkodói gyakorlathoz. Az Óorosz Állam bomlása, a részfejedelmek időszaka, a tatár uralom, az orosz földek összegyűjtése, háború a litvánokkal, lengyelekkel, oszmánokkal és svédekkel, Kuzma Minyin és Dmitrij Mihajlovics Pozsarszkij vezette felszabadító harc – ez mind-mind az orosz történelem egy-egy állomása. Együttesen vezettek oda, hogy a XX. század a cárizmus sírásója, a szocialista kísérlet terepe legyen, mely a kilencvenes évek elején – a birodalommal együtt – az enyészeté lett.

A könyvben végigkísérhetjük a nyugati kapcsolatokban – elég hektikusan – lezajlott változásokat, képet kapunk arról, ki hogyan írt Oroszországról, mit tudhatott az orosz föld lakója a határain kívül zajló eseményekről, milyen törekvések voltak a nyugati műveltség elsajátításáról és hazai talajba plántálásáról, kiemelve Mihail Vasziljevics Lomonoszov érdemeit.

Olvashatunk az orosz történelem felívelő periódusairól (pl. Nagy Péter és Nagy Katalin uralma), de szóba kerülnek az időről időre felbukkanó hamis álcárok, akik között akadt olyan is, akinek siker övezte fellépését (pl. I. Ál-Dmitrij). Parasztfelkelések is borzolták az uralkodói elit nyugalmát: Bolotnyikov-felkelés, Sztyepan Razin, illetve Jemeljan Ivanovics Pugacsov.

Lehet-e különbséget tenni despota és despota között? Az eredmény szempontjából igen, ami semmit sem von le az erkölcsileg negatív megítélésből. A pragmatizmus talaján állva hasonlítja össze egy tanulmány Nagy Péter és Borisz Jelcin tevékenységét: milyen szakadék tátong az utóbbi céljai és az eredmény között.

Nagyon hasznos olvasmány a szerző 1978 és 1993 között megjelent publicisztikai írásait tartalmazó kötet, sokszínűségével mutatja be az orosz történelmet, gazdagítva a hazai szakirodalmi repertoárt, valamint segít megértetni az olvasóval, hogyan jutott az ország a jelenlegi állapotába. A cím is elég érdekes, hiszen a durák egy magyar kártyával játszható játék, de a szó oroszul hülyét jelent…

Csiszár Antal