Ma ezt már egyre kevésbé tanítják – nagyon helyesen ‒, mert a római világ középkorivá alakulása semmiképpen sem köthető egyetlen dátumhoz, hanem egy hosszú folyamat volt a negyedik századtól egészen a hetedikig, mikor is az iszlám hódítás ténylegesen felszámolta a mediterrán világ addigi kapcsolatrendszerét. A Római Birodalom nyugati fele a 450-es évektől folyamatos válságban volt (sőt, inkább a III. század közepétől), 406-tól kezdve egyre nagyobb rész került hivatalosan szövetséges (latinul: foederati), ám ténylegesen sokszor ellenséges politikát folytató „barbár” népek uralma alá, s a hatalom a névlegesen uralkodó császárok helyett a többnyire germán hadvezérek kezébe szállt. Észak-Afrika a vandálok kezére jutott – akik 455-ben kifosztották magát Rómát is ‒, Ibérián a szvévek és a nyugati gótok osztoztak, míg Gallia déli része szintén a gótoké lett, északi szegletét a frankok, a keletit a burgundok hódították meg.

Itálián ugyan többször is átvonultak a különböző törzsek és hordák, ugyanakkor tartósan nem telepedett meg egyik sem a régióban. 475-ben a keletrómai császár által nyugatra kinevezett római császárt, Julius Nepost megfosztotta trónjától Oresztész galliai, római és gót csapatok segítségével. Oresztész érdekes jelenség, hiszen Attila hun király titkára volt korábban, ugyanakkor vonakodott magát tenni meg császárnak Nepos helyére, így végül a Romulus Augustusnak elnevezett kiskorú fiát nevezte ki annak. Romulus császársága természetesen Oresztész uralmát jelentette. A történészeknek később nagyon jól jött ez az egyébként teljesen illegitim uralkodó, az ő nevével tökéletesen le lehetett zárni a Római Birodalom történetét, hiszen jól nézett ki, hogy Romulus alapította meg Rómát, és Romulus lett az utolsó császár neve is. Később ráadásul az Augustus nevet kissé túlzó gúnnyal Augustulusra (azaz: „császárocska”) „javították” a történetírók. Így keretbe lett foglalva Róma története. Ám Romulus Augustus uralma is pusztán átmeneti volt, s jogilag is támadható az a megállapítás, hogy ő lett volna az utolsó nyugatrómai uralkodó. Oresztész bár képes volt átvenni az uralmat a zsoldosokkal, ám képtelen volt fizetni őket, mire azok fellázadtak.

Ekkor lépett színre Odoaker (a képen a korona előtt), a szkír származású germán parancsnok, aki a zömében szkírekből, herulokból és rugiakból álló germán segédcsapatokkal Oresztész ellen fordult. Érdekes tény, hogy Odoaker apja, Edekón/Edika, szintén Attila hun király egyik embere volt, mint Oresztész, s 449-ben még együtt képviselték a hun érdekeket Konstantinápolyban. Odoaker 476. augusztusában elfoglalta Rómát, majd a kezébe került Oresztészt kivégeztette, s magát Itália királyának kiáltotta ki. Ez már gyökeresen új jelenség volt, gyakorlatilag a Nyugatrómai Birodalom hivatalos megszűnését jelentette. Ekkor azonban már nem Róma volt Itália kulcsa, hanem Ravenna. Romulus Augustus (a képen térdel) Ravenna erős városába zárkózott, ahol nagybátyja vezetésével igyekezett tartani magát, ám Odoaker serege végül megadásra bírta a települést. A főváros birtokába jutva Odoaker a nyugati császárok hatalmi jelképeit elküldte a keletrómai császárhoz, jelezve, hogy immár a testvérállama nem létezőnek tekinthető.

Odoaker így ténylegesen is uralma alá vette a teljes félszigetet másfél évtizedre, ám később formailag mégis a kelet-római császár alattvalójának vallotta magát, ami egyfajta kompromisszum volt. Ettől kezdve Itáliát nem a „rómaiak” irányították – már amennyiben ekkoriban ez a szó még jelentett bármit ‒, hiszen a szkírek uralmát a szintén germán keleti gótoké követte. Itália igazi tönkretétele azonban a kelet-rómaiak gótok elleni háborújához köthető, mikor közel 20 év háború után előbbiek rövid időre visszafoglalták. Az 535 és 554 közötti gót-bizánci háború azonban túl sokba került a győzelem ellenére, gazdasági csődöt hozott, hogy aztán az 570-es években egy új germán törzs, a lombardok ismét meghódítsák a térséget.

Azt is érdemes elmondani Odoakerről, hogy a germán király nem bánt túl szigorúan a fiatal Romulus Augustus császárral: csak a címétől fosztotta meg, az életétől nem. A források szerint Campaniába száműzte – Lucullus egykori pazar villájába ‒, és évi 6000 arany jövedelmet biztosított számára, ami tekintélyes summának számított. Úgy tűnik, hogy Romulus Augustulus egészen a VI. század elejéig élt, mikor már csak halványuló emlék maradt Róma nagyságából a birodalom egykori nyugati felében. Az egyetemes birodalom eszméje még nem halt meg, de a gyakorlata igen, s átadta helyét a kisebb, belül szilárdabb és jobban működő római-germán entitásoknak, melyekből kialakulnak majd Európa mai államai.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu 1; rubicon.hu 2

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.