Legelső regénye, a Légikisasszonyok 2012-ben jelent meg, ezt követően több, repüléssel kapcsolatos regénye is napvilágot látott Két út között és Magánutak címmel, mint az első kötet folytatásai. Blogjában arról is ír, hogyan alakult benne az írói profil, ahogy egy új ötlet megvalósítása során végzett kutatómunka alatt történő változások dolgoztak benne. További művei ennek megfelelően hosszas levéltári, történelmi, helytörténeti kutatás után születtek meg, akárcsak 2019 tavaszán a Kétszáz éves szerelem is.

1923-ban, a két háború között, Istenhátán Szentirmai Róza egy köteg máglya felett van megkötözve, a lángok pedig már a testét is elérték. Már-már azt hiszi, hogy mindennek vége, de ekkor kábultan arra ébred, hogy valaki kétségbeesetten költögeti az éjszaka közepén. A ház pedig, ami eddig az otthonául szolgált, ég körülötte és felette. Tizenegy éves fia, Janó és ő végül épségben megmenekülnek, addigi életük ingóságai azonban hamuvá lesznek. Ebben a hamuban viszont egyetlen dolog sértetlenül hever: egy bordó, bőrkötéses könyv, amelyen különös módon nem látszanak égésnyomok. A könyv azonban nem csak ettől olyan érdekes. Róza magához veszi és elrejti a könyvet a bábáskodáshoz szükséges kellékei közé. A bábamesterség a családban a hagyomány szerint anyáról lányára száll. A bábák azonban nemcsak a születésnél, hanem nagyon gyakran az élet más mérföldköves pillanataiban is jelen vannak, mint a szerelem, a házasságkötés, a halál és a gyász. Kezükben van a titkos tudás gyógynövényekről, csodaszerekről, szerelmi bájitalokról. Róza esetében azonban van valami más is, amely miatt a faluban egyesek ferde szemekkel néznek rá: azt állítják, hogy a felmenői között boszorkány is akadt, aki annak rendje és módja szerint máglyán végezte. Róza maga sem tudja, hogy van ezzel, bár a faluban tisztelet és megbecsülés övezi, és ő a feladatát lelkiismeretesen és a lehető legjobb tudása szerint szeretné végezni. Azt ő is érzékeli, hogy bizonyos helyzetekben különös képességekkel bír, így ő sem tudja, hogy is áll a saját boszorkányságával, van, hogy hiszi, de többnyire kételkedik benne. A felmenői múltjával kapcsolatos kérdésekben azonban a nagynénje is – akinél a tűz után menedéket találnak – csak részlegesen és elhintve ad információkat. Marad tehát a bordó színű könyv, amely egy napon valósággal életre kel, és beszélni kezd Rózához.

A történet innen válik igazán érdekessé, amikor a könyv segítségével egy kétszáz éves időintervallumot sikerül felölelni, amelynek tulajdonképpeni főszereplője egy reménytelennek vélt szerelem. Avagy kettő, attól függően, hogy milyen kapcsolatot fedezünk fel a történésekben. A piros könyvecske, úgy tűnik, bábák és javasasszonyok bejegyzéseit és receptjeit tartalmazza, különböző korokból és személyektől, az utolsó bejegyzést azonban mintha nem tintával írták volna, és nem is recept akar lenni, hanem egy szerelmi vallomás. Amikor Róza is beleír a könyvbe, egy kétszáz évet átölelő időkapu nyílik meg, ugyanis válasz érkezik a „túloldalról”. Ezzel veszi kezdetét az az időutazás, amelynek legfőbb helyszíne Szeged lesz, nem véletlenül.

A Kétszáz éves szerelem történeti alapját egy, az író családjában fellelhető hagyomány ihlette, mely szerint valamelyik ősét máglyán égették el. Bauer Barbara egy interjúban beszélt arról, hogyan kezdett bele a történelmi nyomozásba, bejárva Szeged jelenkori helyszíneit, felkutatva kétszáz évvel ezelőtti, feltételezett valóságokat és a híres boszorkánypereket. Maga az írás folyamata is egy kissé boszorkányos ebből a nézőpontból: a szerző ugyanis egy szerelmi történetet választott a következő regénye alapjául, nem sejtve azonban azt, hogy milyen rétegek és kapcsolódások bukkannak fel az írás folyamata alatt. Saját bevallása szerint olyan érzése volt, mintha valami megnyílt volna, és egyre csak áramlottak volna az impulzusok, emberek, érzések, további történetek. Emellett édesanyja és nagyanyja is szülésznő volt, így a téma több síkról is adott.

Szentirmai Róza maga is elmegy Szegedre, hogy felkutassa a kétszáz évvel ezelőtti helyszíneket, amelyeknek a nagy árvíz után már csak halovány nyomai maradtak az emlékezetekben. A bordó könyvecske azonban elvezeti őt a Boszorkányszigetre, és itt különös dolgok történnek. Összekapcsolódik a múlt és a jelen, méghozzá olyan módon, ahogy még maga Róza is csak legmerészebb gondolataiban sejtette.

A Kétszáz éves szerelem egy misztikus történelmi regény szerelemről és boszorkányságról. Avagy arról, hogy – ahogy a szerző maga is vallja – a szerelem maga is egy boszorkányos dolog, tele érzelmekkel, vívódással, szenvedéllyel, amely erejét és jellegét tekintve ősidők óta ugyanaz, és képes felperzselni maga körül mindent, amit csak elér. A regény tele van nagy kérdésekkel, amelyek bizonyos részben korhoz kötöttek, mint az, hogy mit jelent élni a két világháború között egy magyar faluban, másfelől meg kortalanok, mint az, hogy mit jelent nőnek lenni, mint jelent szeretni, mi a szenvedély, és mi történik az évszázados titkokkal. Izgalmas történetfonás, korokon átívelő mágikus-misztikus elemek, idősíkok közötti utazások, sorsszerű kijelentések és találkozások jellemzik a regényt. A szerző szerint a Kétszáz éves szerelem nem női könyv, azaz nem csak nőknek íródott. Azért én azt gondolom, hogy mégis, vagy leginkább. Abból a szempontból azonban igaza lehet, hogy némely pontján igazi krimi, sokrétű feltárni való rejtéllyel (de azokat sem csak a férfiak szeretik). Nagyon olvasmányos, könnyed, miközben nehéz és mély dolgokat érint. Bár egy bizonyos ponton túl a végkifejlet jó eséllyel megjósolható, a mű mégis magával ragadó és szórakoztató olvasmány.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com