A könyvből képet kapunk a keleti tömb (szocialista testvérországok) belső állapotáról. A deklarált barátság fügefalevélként takarta el Magyarország és a többi csatlós állam közti mély konfliktusokat. Ennek egyik tápláló forrása Trianon volt a területátcsatolási következményeivel, a másik pedig a pártok belpolitikájának éles eltérései: a relatív szabadság, illetve annak teljes hiánya.

Magyarország látványos nyitása Nyugat felé financiális okokból nélkülözhetetlen volt. Az itteni szabadabb légkör, az utazási szabadság miatt felértékelődtünk a Nyugat szemében, s előnyös pozíciónkat igyekeztünk megőrizni akkor is, amikor újból fújdogálni kezdett a hidegháború szele (Afganisztán, rakétatelepítések).

A hetvenes évekre elért relatív anyagi jólét veszélybe került. Ötvenhat tanulsága volt, hogy biztosítani kell a társadalom nyugalmát az életszínvonal fokozatos emelése útján, de a kőolaj árrobbanása és a cserearányok romlása ezt veszélyeztette. A kádári politika csődöt mondott, a minisztériumok jól képzett fiatal szakemberei látták a külföldi kölcsönök felvételének kockázatát, de nem voltak döntési helyzetben az irány megváltoztatására. Egyre inkább kiderült, hogy nem elég a rendszert javítgatni, gyökeres gazdasági-társadalmi változásra van szükség.

Kádár először miniszterelnök-cserékkel próbálkozott, így került Grósz Károly Lázár György helyére, aki demokratikus szocializmust hirdetett, valamint reformokat – de ez is csak szócséplésre korlátozódott.

Időközben már a lengyelországi folyamatok nagyon előrehaladtak, országunkban is egyre inkább aktivizálódott az ellenzék, valamint a párton belül is erősödött a reformszárny hangja. 1988 májusában pártértekezletre és tisztújításra került sor: háttérbe szorult a párt ortodox szárnya, Kádár Jánost pártelnökké „buktatták”, helyére Grósz Károly került, aki így a miniszterelnöki és a pártfőtitkári tisztséget is a kezébe vonta.

Közben az ellenzéki mozgalmak szárnyukat bontogatták, megjelentek az aktív politikai mezőnyben, és magas rangú pártfunkcionárius pártfogókat (pl. Pozsgay Imre) nyertek meg. A Fordulat és Reform, valamint a Társadalmi Szerződés címmel megjelent kiadványok sokatmondóak voltak.

Felvetődött Nagy Imre újratemetése, először családi körben, majd társaival együtt nyilvánosan. Mindez nem zajlott függetlenül a Történelmi Igazságtétel Bizottság kutatásainak eredményeitől, melynek kapcsán Pozsgay Imre nyilatkozatában ötvenhat eseményeiről nem mint ellenforradalomról, hanem mint népfelkelésről beszélt. Ezt ellenvetései dacára kénytelen volt a pártelit lenyelni, hiszen mozgástere amúgy is rendkívül szűk volt.

Leonyid Brezsnyevnek és a gerontokráciát (az öregekből álló politikai vezető réteg uralma) képviselő utódainak (Jurij Andropov és Konsztantyin Csernyenko) az életből való távozása után új idő új dalai csengtek a Kremlben, s a „dalművész” a fiatal dinamikus, új pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov lett, aki mind a fegyverkezés, mind pedig a kelet-európai szovjet szatelit államokhoz való viszonyát gyökeresen új alapokra helyezte. A szovjet gazdaság és társadalom dinamizálásának programját hirdette meg, s mindezt a gyorsítás jelszavával (peresztrojka), amihez nagyobb politikai szabadság ígérete társult. Ezzel meglazította a palack azon szelepeit, melyet még Joszif Sztálin és utódai zártak szorosra. Mint palackból a gőz, úgy áramlott a szabad gondolat, de a szocializmus és a Szovjetunió megújításából annak megsemmisítése lett.

1988-1989 nálunk Németh Miklós fiatal közgazdász miniszterelnökségének ideje, aki elérte, hogy a kormány a párttól független legyen, így elsődleges közhatalmi tényezővé emelkedett. Olyan nagy formátumú reform-miniszterekre támaszkodhatott, mint a pénzügyminiszter Békessi László, a művelődési kormányzatban Glatz Ferenc akadémikus, vagy a szintén akadémiai tag Kulcsár Kálmán, aki az igazságügyminiszter bársonyszékét foglalta el.

Gorbacsov és Ronald Reagan fegyvercsökkentési tárgyalásai sikerrel jártak, s a máltai találkozás eldöntötte Kelet-Európa jövőjét: szabadon alakíthatták politikájukat.

Magyarországon a pártokká alakult ellenzék kerekasztal-tárgyalásokat folytatott az MSZMP politikusaival a békés átmenetről. Törvények sokasága született: köztársasági elnöki tisztség, egyesülési szabadság, többpártrendszer, Alkotmánybíróság. Már korábban újraéledt a tőzsde, kialakult a kétszintű bankrendszer, és a tanácsok helyett önkormányzatok lettek. Mindeközben hatalmas tömegek vettek részt Nagy Imre és társainak újratemetésén, George Bush hazánkba látogatott, és Kádár János elhunyt.

Megkezdődött a szovjet csapatok kivonása, mely 1991. június 19-én fejeződött be. Az országot hatalmas tartozások nyomasztották. 1989-ben óriási kelet-német menekültáradat lepte el az országot, mert az NDK retrográd marxista államvezetése polgárait rövid pórázra fogta, így a Nyugat felé tartó utat fal zárta el, ahol sokan életükkel fizettek disszidálási kísérleteikért. Magyarországon a kelet-német turisták kedvelt nyaralási helye a Balaton volt, itt találkozhattak azokkal a rokonokkal, akik a nyugati oldalon éltek. Magyarországon ekkorra már a határ taposóaknáit felszedték, napirenden volt az elavult határkerítés problémája, melyet az év első felében már elbontottak (bár ahhoz, hogy egy ünnepélyes határzár-lebontást bemutathassanak, egy darabon újjáépítették). A kelet-németek nem akartak hazamenni, nyugatra szándékoztak távozni. Sokan az NSZK nagykövetségére mentek. Magyarországot azonban kötötte az NDK-val szembeni kiadatási egyezmény, melytől szabadulni akartak. Ezért hosszas kormánytanácskozások vették kezdetüket, igyekeztek az NDK-t engedményekre bírni, illetve a kötelezettségtől való szabadulás jogi alapját megkeresni. Csatlakoztak az ENSZ menekültügyi egyezményéhez, de még így is fogas kérdés volt, hogy mit tegyenek majd más szocialista államok menekültjeivel. A szocialista testvérországokkal való viszonyunk mélypontra került, de szerencsénkre a Gorbacsov-féle vezetés jóindulatot tanúsított.

Kiemelten tárgyalja a szerző a Páneurópai piknik születésének hátterét, lezajlását, a kelet-németek kitörési kísérletét, majd a Nemzetközi Vöröskereszt tevékenységét, végül a sorompó felnyitását, mely lehetővé tette a kivándorlást. Leírja ennek logisztikáját, és kitér arra is, hogyan fordította a brémai pártkongresszuson Helmut Kohl a maga javára az eseményeket, s mentette meg párt-, illetve kancellári pozícióját. Elhárítja annak vádját, hogy a magyar állam fejpénzért nyitotta meg a határokat. Szó esik a kötetben a berlini fal leomlásáról, a német egység helyreállításáról, továbbá arról, kik tulajdonítanak érdemeket a történéseknek, s ezek mennyire megalapozottak. A politikusi diszkréciók és indiszkréciók megnyilvánulásaival is találkozhatunk a könyv oldalain.

Csiszár Antal