185

James R. Hansen: Az első ember – Neil Armstrong élete

Horváth Gábor könyvkritikája

james-r-hansen-az-elso-ember

Egy éve írtam Jay Barbree Neil Armstrong életrajzáról, s most elolvastam James R. Hansen Az első emberét, amelyből a tavaly bemutatott hollywoodi – botrányoktól sem mentes – film is készült. Összehasonlítva azt kell, mondjam, hogy ez a jobb.

Barbree-vel ellentétben Hansen szigorú kronológiai sorrendben halad, így roppant egyszerűen követhető. Megismerkedünk Armstrong felmenőivel is, ami érdekes, bár nem túl fontos többlet. Szerzőnk kiemelten igyekszik megcáfolni több legendát, amelyek népszerűek, ámde nem igazak, s többnyire 1969 körül születtek, színvonaltalan bulvárlapoknak köszönhetően. Ilyen az például, mikor egy amatőr csillagász azt állította, hogy a gyermek Neil nála figyelte távcsövön a Holdat, s már akkor oda vágyott. Armstrong és osztálya valóban járt ennél a fickónál, ám az űrhajós semmi ennél többet nem erősített meg Hansennek. Ebben a kötetben is szembeötlő Armstrong csendes hétköznapisága. A világ legünnepeltebb embere lett, és mégsem szállt fejébe a dicsőség, nem akart élete végéig ellébecolni az elért sikerből. Csak űrhajóstul szállt el, de sohasem magától. Csöndes, szolid ember volt, aki pont ennek köszönhette, hogy az lehetett, aki lett. Ha hősködik, és keresi az életveszélyt, mint egy Star Trek-es ifjú James T. Kirk, alighanem meg sem éri 1969-et. Az ilyen pusztán Hollywood fantáziavilága. Hansen nem igyekszik a bennfentesség látszatát sem kelteni, egyszerűen szintetizálja az elmúlt 50 évben megjelent interjúk és dokumentumok tényeit. Ettől jó. A kötet tele érdekes technikai adalékokkal is, amelyek mai szemmel sokszor megmosolyogtatók, viszont elhelyeznek minket a 60-as évek technikai világában. A mobiltelefonba épített számítógépek modernitásában elképesztő, hogy a Gemini-8-ba beépített, 23 kg-os (!) számítógép ferritgyűrűs memóriája kevesebb, mint 20 KByte-os volt, és az Apollo-11-é sem volt sokkal nagyobb! És ezzel jutottak el a Holdra! Igaz, nem Windows futott rajtuk…

A kötet természetesen bemutatja Armstrong két Apollós útitársát is, akik közül Mike Collins egyértelműen szimpatikusabb, Edwin „Buzz” Aldrin meg vitathatatlanul az izgalmasabb karakter. Hansen időnként meglepően negatív Aldrinnal kapcsolatban, különösen a „ki legyen az első” kérdés esetén. Nem szabad elfeledni azonban Aldrinnal kapcsolatban, miszerint a meglehetősen versengő életmódot folytató pilóták bármelyikének nehéz lehetett volna megélni, hogy nem ő lesz az első Holdra lépő, így nem az ő nevét fogja mindenki ismerni, hanem a társáét. Itt a történelembe való bekerülés volt a tét! Talán Aldrin valóban „nehéz” ember volt űrhajósként – Hansen könyvéből tudtam meg, hogy kevesen akartak vele együtt dolgozni, s Armstrongnak is felajánlották, hogy lecserélheti másvalakire a holdutazás előtt ‒, ugyanakkor a hetvenes éveiben is kemény „Buzz” méltán lett a második ember. Itt is ugyanaz derül ki viszont, mint a másik életrajzban: Armstrongnál tökéletesebb választás nem lehetett. Egyszerre volt klasszikusan „all american”, és mégis megfelelt az egész emberiség követének is.

A biográfia felépítését tekintve az 560 oldal első ötöde szól nagyjából Armstrong űrrepülés előtti életéről, majd szintén ennyi az Apolló 11-ig való felkészüléséről, benne a Gemini 8-as első kilövésével. Kétötöd jut az Apolló 11-es nagy kalandra, majd a maradék szöveg a haláláig követi a főhős sorsát.

A szenzációra szomjazó olvasók számára talán száraz lehet ez a könyv, de aki nem bulvárra vágyik, az igencsak találhat itt csemegéket. Nem tudtam azt sem, hogy Aldrin megáldozott két szín alatt a Holdon (a történelemben az első idegen égitesten), vagy hogy a magyar zászló egy kis változata szintén járt égi kísérőnkön, mint ahogy minden 1969-ben létező országé. Hansen elképesztő részletgazdagsággal mondja el, mennyit lehet tudni arról, pontosan mi jutott el a Holdra, vagy a holdkompra, s mit hagytak ott az űrutazók. A kötethez bőséges irodalomjegyzék tartozik, ami bizonyítja, hogy Hansen könyve valódi kutatás eredménye, s lényegesen szakszerűbb, mint Barbree – egyébként szintén jó – alkotása. Három részre elosztva fényképek is vannak a könyvben, fotópapíron, ami dicséretes, bár picik a fotográfiák.

A kötet legfájóbb pontja – pontosabban felülete – a borító. Mindig rühelltem a mozifilmes borítókat, de Az első ember esetében – ha ez lehetséges – még jobban utálom. Itt van Armstrong, egy igazi hős, erre életrajzának elején ott bámul mereven a semmibe egy Ryan Gosling. Egy fikció esetében, mint A marsi, még elment, de életrajz esetében konkrét Btk. paragrafus alá kellene esnie egy ilyen rossz döntésnek. Méltánytalan. Csúnya. A kötés hajlamos megvetemedni, de nem rossz. És azt írtam már, hogy mennyire utálom a borítót…?

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2019.09.02