82

Néha a lelket facsarja meg, néha meg a gyomrot

Slipknot: We Are Not Your Kind – zenekritika

slipknot-we-are-not-your-kind

A Slipknot nálam a fárasztó és a zseniális egymástól távolinak tűnő jelzője között ingadozik, amióta megismertem a zenéjüket. Ez nem változott egy albumukkal sem, bár a legegységesebbnek a Vol. 3-at tartom, amivel egyértelműen kiérdemelték a metál szupersztár zenekar státuszt, akiknek a karrierjük végéig hatalmas színpadokon a helyük.

Én a távolságtartás okán a tagcserék miatti drámákat sem tudtam átérezni, és a lemezeiket ismerve Paul Gray halálát sem érzem akkora törésnek (vagy inkább fordulópontnak) náluk, mint mondjuk a Metallicánál Cliff Burtonét. Szóval emiatt minden különösebb izgalom nélkül vártam az új albumot, ami aztán kellően fejbe is csapott.

Az első kijött dalok közül az Unsainted még átlagosabb volt, de abban is volt valami nyugtalanító hangulat, aztán a Solway Firth is inkább zavarosnak tűnt, mint jónak, de két hallgatás után megértettem, mit akartak vele. A We Are Not Your Kind egészét hallva vált egyértelművé, hogy a Slipknot egy kaszabolós, de a lelkekre is ható horrorfilm zenéjét írta meg. Ennek köszönhető a rengeteg sampler, átvezető, a furcsa hangulatú riff, amiket a klasszikusan slipknotos gyepálások közé illesztettek. De van még itt más is. Corey Taylor Alice In Chains-mániája eddig is egyértelmű volt, és ez most már a zenébe is áttüremkedett néhol, és egyébként ő lemezről lemezre fejlődik, egyre változatosabban használja a hangját, egyre több érzelmet és színt visz még az ordításokba is. A zenével együtt néha a lelket facsarja meg, néha meg a gyomrot.

Nem egységesen jó a lemez, de egy alap magas színvonal végig van. Az erősebb számok közé tartozik például a Nero Forte, amihez hasonlókat Max Cavalera írt pár évtizede, mikor még formában volt, de ma már az Istennek nem sikerül neki. Aztán ott van az A Liar’s Funeral, ami néhol akár giccsesnek is mondható, de aztán szétszakítja néhány monstre horror-riff. Meg persze a már említett Solway Firth, amelyben a refrén annyira nyugtalanító azzal a thrash riffel, hogy teljesen váratlanul ért, és baromi jó, hogy nem dallamos, és mégis piszkosul beleragad a fülbe. Corey Taylor olyan hisztérikusan köpi az arcodba, hogy szinte érzed a nyálát. De kellően üt az Orphan is, ami nagyon agresszív, és mégsem átlagos sulykolás.

Ami pedig nem olyan jó, hogy a Slipknot zenéje még mindig fárasztóvá tud válni. A lemez végére préselt két dal, a My Pain és a Not Long For This World még akkor is leülteti az albumot, hogy utánuk tették a Solway Firth-t. Persze a Slipknot része a káosz, ami számomra koncerten is csak időlegesen szórakoztató, de hogy ha az új lemez hangulatosabb számait is beleillesztik a programjukba, akkor már ezzel sem lesz gond.

A rajongók ijesztő mélységig képesek elemezgetni a Slipknot lemezeit, ami talán kissé túlzásnak tűnhet, hiszen a We Are Not Your Kind mindössze egy csúcskategóriás lemez egy csúcskategóriás produkciótól, de az album és a körítés messzemenőkig pontos. Nem véletlen a szóhasználat, a Slipknot már inkább egy hatalmas produkciós gépezet, mint egy klasszikusan működő zenekar, de szerencsére a szerzői csapatuk még mindig erős. (4/5)

Dankó János
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.08.29